Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 3. szám - JEGYZETEK - F. Tóth Pál: A szellem karaktere

A szellem karaktere

(Egy vita ürügyén)

Szegedi barátaink vitáznak mostanában. Még Erdei Ferencnek a szegedi művészklubban elhangzott előadása nyomán támadt a vita, amely valamiféle önvizsgálatra késztette az ott élő alkotókat. Papp Lajos költő kezdte A szel le m karaktere című cikkével, majd folytatta Dér Endrea Szellem és realitás, Nikolényi István A karakter szelleme, Sz. Simon István Szellem — palackban, s legutóbb Ökrös László A karakter: teljesítmény című írásával. A Dél- magyarország — Szeged napilapja — hasábjain folyik a vita, vagy inkább önvizsgálódás, mert hiszen a lényegben a cikkírók egyetértenek, legfeljebb az okokat magyarázzák különbözőképpen. Szeged szellemi életéről, annak lehetőségeiről, eredményeiről és mégis meglevő viszonylagos elmaradottságáról

— az eszközök vagy csupán a kiemelkedő teljesítmények hiányáról — polémizálnak kissé nekikeseredetten. Ahhoz a gondolathoz is kapcsolódva, amit valaki úgy fejezett ki, hogy Szeged a maga földrajzi helyzetével és társadalmi szerkezetével, szellemi és kulturális légkörében leginkább valamilyen űrállomásra emlékeztet. S felteszik a kérdést: mit tehet a kultúrpolitika a város sajátos szellemi karakterének kiformálódásában. Papp Lajos lényegében a feladatokat is meghatározza, amikor a következőket mondja:

„Kell hogy érezzük, érzékeljük, milyen kérdések foglalkoztatják a szellem, a kultúra szegedi munkatársait, milyen eredményeik vannak, s milyen gondok, nehézségek gátoljákőket előbbrejutásuk- ban; milyen a kapcsolatuk például a közvéleménnyel, tudják-e érzékelni, hogy azok, akik számára alkotnak — könyveket írnak, festményeket, szobrokat állítanak ki, színműveket mutatnak be a színházban, új épületeket terveznek — mit tartanak róluk, hogyan vélekedik alkotásaikról, erőfeszítéseikről a közönség. E nélkül a kapcsolatkeresés és tartás nélkül a művész úgy dolgozik, mintha hangszigetelő kamrában volna. S előbb-utóbb elbizonytalanítja, fékezi, lehúzza a megértés és elfogadás ismeretének hiánya; mert a megértés és elfogadás a művész öntudatának és alkotói biztonságérzetének éppoly fontos része — feltétele, mint másfelől a tehetség termékenysége, önmagát is fejlesztő és erősítő aktivitás a.”

Nem akarok jobban belemerülni a szegedi vita ismertetésébe, hiszen nem az a cél vezetett, hogy az ő gondjaikkal foglalkozzam. De mivel átérzem ennek a vitának a lényegét, úgy gondoltam, nem árt, ha átplántálok valamit belőle a mi közegünkbe, a mi talajunkba és körülményeink közé. Valami olyasféle szándékkal, hogy nem ártana, ha mi is eltöprengenénk hasonlókon. Igaz ugyan, hogy a helyzetünk egészen más, mint a szegedieké. Mert ők — bármennyire is karakternélkülinek érzik szellemi életüket

— már sokmindent elértek, amitől mi még messzi vagyunk itt Bács-Kiskun megyében, s annak székhelyén, Kecskeméten, Van egy régi és rangos folyóiratuk, volt — bár hibájukon kívül elsorvadt — saját könyvkiadásuk, a szellemi élet — egy évszázadra visszamenőleg — sokkal élénkebb, a folytonosság jellemzi, s napjainkig pezsdítője az egyetemi diákság és tanárikar. A színház mellett operatársulat is létezik, a nyár — amikor nálunk jórészt csend honol — a szabadtéri játékok révén eleven és mozgalmas a tiszaparti városban. De nem is sorolom tovább . . . Csak érzékeltetni akartam: van ennek a szellemi életnek karaktere, ha esetleg nem is olyan markáns, mint amilyennek a benne élők szeretnék.

És most eszemágában sincs folytatni és keresni a párhuzamokat, csupán a Papp Lajos által érlelt gondolatokat idézném vissza az alkotók és a közönség kapcsolatáról. Vagy egyáltalán egymás közötti kapcsolatukról. Mert igaz az, hogy a karakter végső fokon a teljesítmények értékével függ össze, de ki látja, összegezi, ki hozza nyilvánosságra és bírálja el ezeket a teljesítményeket? Azt hiszem beláthatjuk, hogy ilyen tekintetben még csak a kezdet-kezdetén tartunk.

A Forrás szerepe nyilván meghatározó lesz sokféle szempontból. Hogy úgy mondjam, ebben kifejezésre juthat az a „szellemi karakter” is, amiről most a szegediek vitáznak. De a mi szempontunkból talán jelen pillanatban nem is ez a legfontosabb, hanem a megalapozása a további munkának: Az írók, költők, kritikusok, közéleti publicisták összefogása, az alkotó műhely megteremtése. Sőt még ez is csak egy része mindannak, amit elvárhatunk és megtehetünk.

Arra gondolok, hogy hányféle ilyen alkotó műhely van máris a megyében — tudományos és más terü69