Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 3. szám - HAZAI TÜKÖR - Zám Tibor: Árnyékos oldal

költségvetés megtervezésekor a leghumánusabb társadalomban is a racionális érvek döntenek. A szocializmus még sokáig kénytelen lesz viselni és cipelni a produktív és improduktív társadalmi csoportok között vibráló feszültségeket, mégis a humánus oldaláról nézve nyugtalanító ez a látvány. És a nyugtalanságunk csak fokozódik, ha konkrét értesüléseink vannak az öregekről. 1949-ben a megye összlakosságának 11,8%-a volt 60 éven felüli, 1967-ben 16,4%. Ma tovább élnek az emberek; ez a javuló életviszonyokat jelzi, ahogyan tovább élnek, az viszont már a problémát mutatja.

Ezt a kérdést Bács-Kiskunban egy „jól szituált” községben vizsgálták meg közelebbről, amelynek erős mezőgazdasága, fejlődő ipara van. A községben 1903 hatvan éven felüli ember lakik, közülük687 (36,1%) teljesen egyedül van 1030(54,2%) a házastársával, és mindössze 186 él gyermekével vagy rokonával.

A számok beszélnek: a produktív és improduktív korosztályok új, sajátosan mai kapcsolatáról először azt mondják, hogy a termelők társadalma a hagyományos módon („költözzenek hozzánk anyámék”) nem vállalja az öregeket.

A vitatkozók többségének állásfoglalása szerint ennek a közömbösség az oka. Az orvosnak konkrét tapasztalata is van (szélsőség, amely az általánost igazolja): A hozzátartozók „a beszállított betegnek visszalopják a ruháját, hogy a hazaszállítás a gyógykezelés után nehézkes legyen. Mindent elkövetnek, hogy ne lehessen megtalálni a hozzátartozót, hogy jogilag ki a felelős, ki köteles gondoskodni.”

Mondja a járási tanács elnöke, hogy a vb megbízásából a múlt évben „rendkívül szívhez szóló” levelet írt a tsz-vezetőknek: „sajnos, az a tapasztalat... 43 egységből csak 11 egység igazolta vissza..., hogy társadalmi kérdést csinál az idősek és elhagyatottak helyzetéből.”

Az is tény, hogy az élet feltartóztathatatlanul technizálódik, racionalizá- lódik s dologiasul. Ez a folyamat nem kedvez a hagyományoknak, így a családias tradícióknak s a vérségi kötelékeknek sem. A közöny mégsem annyira egyértelmű, és nem is dehonesztáló annyira a produktív társadalomra nézve, mint amennyire a számadatok mutatják. Egyrészt: ez a társadalom intézményesen biztosítja az öregek legtöbbje számára a létminimumot, amit szociális kedvezményekkel (orvosi ellátás, kórházi kezelés, gyógyszer) egészít ki, ezzel több-kevesebb függetlenséget biztosít nekik, lehetővé teszi számukra, hogy csökkent munkaképességükben se szoruljanak hozzátartozóikra. Másrészt: a tulajdonviszonyokban végbement változások is beleszólnak a fiatalok—öregek viszonyába. A föld, a vagyon, az örökölhető tulajdon, amely fontos összetartó kapocs volt a két nemzedék között (nem ritkán a fiatalt szolgáltatva ki az öregnek) sokat veszített jelentőségéből. Az eltávolodás ebben az összefüggésben nemcsak (és nem elsősorban) az emberi rosszaság megjelenési formája, hanem a társadalmi átrendeződés elháríthatatlan következménye; maga is folyamat, amelyet még nem lehet befejezettnek tekinteni. Az említett jól szituált községben 3895 család él. „Ezek 39%-a, 1521 család gyermektelen. Távlatilag tehát arra kell számítanunk, hogy a jövőben még nagyobb lesz a gondozó nélküli öregek száma.”

E megállapítás valószerüségét a demográfia előre jelzésén kívül az is erősíti, hogy évenként növekszik a nyugdíjas parasztok száma. Bács-Kiskunban a szövetkezetek össztagságának kb. egynegyede nyugdíjas vagy járadékos, de mivel a tagság zöme közel áll a nyugdíjkorhatárhoz, a dolgozók-nem dolgo55