Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 3. szám - Major Máté: Baja, Szent Antal utca (II.)
ragasztva, pásztornak öltözve, kampós bottal, ketten viszik a templom formájú betlehemet, benne a jászollal, a kis Jézussal, s a gyönyörű színjáték összes szereplőivel: Máriával, Józseffel, angyalkákkal, állatokkal. Mennek házról házra, mondják rigmusaikat, éneklik a „Mennyből az angyal . . .”-t, és várják értük a vendégelést meg a krajcárokat. Hozzánk ezek is csak a kapuig jutottak, s minden produkció nélkül kapták meg honoráriumukat. (A tisztviselő középosztály, a maga felemás műveltségével, egyre inkább lenézte a folklórt, a nép ősi művészetét). A fák lombja már rég lehullt, s a novemberek is már, de főleg a decemberek, csaknem mindig talpig fehérbe öltöztek. Esténként, a lassan hulló hó- pelyhek függönye mögül, mely a gyér lámpafény mellett inkább önmagát világítja, a misztikus fehér homályban, megcsillannak a pőre ágak közt a szemközti utcafal előtt elsuhanó angyalok ezüstös szárnyai. Az anygaloké, akik teszik-veszik dolgukat, a hoznak-visznek dolgokat, hogy a karácsonyestére minden készen álljon. S valóban mire elérkezik a várvavárt este, még leteszik hirtelen a szobák közepére, sarkába, a gyertyákkal, csillagszórókkal ragyogó, mennyezetig érő karácsonyfát, s aztán a jól végzett munka fáradtságával és örömével hazatérnek, hogy a földi emberfia boldogságának, ujjongá- sának adják át a terepet. Csupán éjfél felé pezsdül meg, de most szinte percek alatt, az utca, az ün- neplős asszonyok, emberek és afiatalok, sőt a gyerekek, gyertyás istállólámpákkal, vonulnak már meg- vidámodva ételtől-italtól, az éjféli misére, tapodják a ropogós, csikorgó havat. Ó milyen gyönyörű kép! De nem is tudom már, hogy valóban emlékszem-e rá, vagy a nosztalgia gyerekkorom után kézel- teti el velem. Karácsonytól újesztendeig, hétköznapokon is, ünnepi színe volt az utcának. Templomból menők- jövők, házról házra járó karácsonyköszöntők, családi ünnepi összejövetelekre érkezők, onnan távozók egyképpen eleven mozgással váltották a nyugvást, űzték el a mindennapi csendet. És minden ablak — melynek a kisvárosi hétköznapokon is olyan fontos szerepe van — valóságos színházi páhollyá lett, ahonnan az érdekesnél érdekesebb látványok szórakoztatták a polgárokat — a gyerekeket is. A fiákerok — akárcsak húsvétkor, locsoláskor — sűrűbben vágtattak, nagy sebességgel fel s alá, derűs emberekkel megrakva, illetőleg — hiszen általában szép fehér hó borított mindent — szánok —, bérelhető, még inkább magánszánok — a lovak hátára erősített csengőkkel is vidámságot csilingelve a friss levegőbe. A csend újból csak újesztendő első napján, úgy délutántájban állt helyre, amikor már az utolsó szilveszteri mulatságból is hazatértek az emberek. Még egy sajátosan gyerekünnep is akadt karácsony és újév között, december 28-án, az aprószentek ünnepén. Ezen a napon a gyerekek, a Szent Antal utcaiak is, én is, suprikálni mentek. A suprika több vékonyabb vesszőből font, hajlékony botocska volt, úgy 40—50 cm hosszú, mellyel a család ismerőseinek, barátainak lányait, ifjú asszonyait (percsze korhatár nélkül) kellett megvesszőzni, a gonosz Herodes által legyilkoltatott apró mártírok tiszteletére. S mivel ez ősidőkből való szokást, az igazi vesszővel való megverettetést egészségvédő, s főleg termékenyítő hatásúnak hitték, az egész varázslás — a vessző szimbolikus használata — nyilván a gyerekáldás szaporaságát volt hivatott hatékonyan elősegíteni. Erről persze a Szent Antal utcai gyerekek sem tudtak semmit, de micsoda dicsőség volt, amikor a suprikálásért kapott édességek, esetleg krajcárok mellett, a leglényegesebb viszonzásnak, a rákötözött szép, színes szalagoknak sora, felülről lefelé egészen tövig beborította a suprikát. Az utcán egyedül kisebb-nagyobb csapatokban jártak a suprikálók sőt, akiknek nagyobb távolságokat kellett bejárni — és pénzük is volt hozzá —fiákeron keresték fel az ismerősöket. Persze én is jártam, rendszerint egyik, jóval idősebb, de még suprikáló-korú bátyám kíséretében, olykor fiákeron is. Csupán egyetlen suprikálásomra melékszem ténylegesen vissza. A Kis-Panduron, a Ferencz-csatorna Társulat épületében, említett rokonunknál. Oszkár bácsinál voltunk, akinek szépasszony feleségét suprikáltam meg. Sőt arra is emlékszem, hogy az akkor éppen beteg, vagy már véglegesen betegágyban fekvő Oszkár bácsi hátára is ütöttem néhányat — teljesen hatástalanul. íme végigjártam az esztendőt a Szent Antal utcában, csak a nagyobb stációknál megállván, ott sem sokat időzvén. De voltak olyan mindennapos látványai is a Szent Antal utcának, amely egész évben előfordultak, vagy legalábbis egy-egy évszakban voltak mindennapiak, illetőleg véletlenül, egyszeregyszer fordultak elő esztendőnként. Ezek közül is szeretnék néhányat megemlíteni, hogy a Szent Antal utca képe jeleneteiben is kikerekedjék. A Szent Antal utca közönséges látványai közé tartozott a gyerekek reggeli (8 óra) délután (2 óra) csendes, egyenként, párosával vonulása a két említett, az utcában létező állami elemi és polgári, illetőleg a távolabbi cisztercita gimnázium felé. Az ellenkező irányú vonulás — ha egyáltalán annak nevezhető — az elemi iskolákból már délelőtt 10 órakor, — szerdán-szombaton 11 órakor — délután 4 órakor (szerdán-szombaton ebédután nem volt tanítás) már csoportos, hangos, rendetlen, verekedésekkel, az alvégen a lányok hajkurászásával, hajának cibálásával, szoknyájának emelgetésével tarkított volt. A gimnazisták csak 12 vagy 1 órakor vonultak haza, természetesen sokkal fegyelmezettebben, bár a lányok, nyilván, őket is izgatták, csupán ez izgalmat már civilizációs regulák fojtották el, hogy különös formákká szublimálódjanak (lásd később). Június végén, talán Péter-Pálkor, a gimnazisták még fegyelmezettebb felvonulása volt látható. Ezen a napon tartották a ciszterci gimnázium növendékeinek csoportos gyakorlatokkal, tornával, atlétikával, birkózással stb. összekötött júniálisát a Lőkertben, illetőleg a Lökért mögötti marhalegelőn. (Akkor Baja városának még nem volt sporttelepe, s még a legkomolyabb versenyeket — a hosszú és 31
