Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 3. szám - Major Máté: Baja, Szent Antal utca (II.)
bö, fekete-klottnadrágós, atlétatrikós, bajuszos-szakállas atléták versengéseit is — itt bonyolították le: a park keskeny útjain futottak, dobták a súlyt, stb.) A menet a gimnáziumból indult, végig a városon s aztán bekanyarodott a Szent Antal utcára. Elől haladt Vágó Rezső tanár úr, évtizedeken át a bajai gimnázium torna oktatója, büszke mosollyal szája körül, s mögötte négyes sorokban — a tornából felmentettek nélkül — a mintegy háromszáz növendék, elsőstől nyolcadikosig, tornacipőben, fekete nadrágban, a gimnázium fekete-betűs monogramjával díszített fehér trikóban és fehér vászon sapkában. Vágó tanár úr csattogtatójával verte ki a ritmust, s a háromszáz tornaegyenruhás diák menete valami lenyűgöző látvány volt. El-elgondoltam „ó ha egyszer én is köztetek lehetnék”, s számolgattam az esztendőket amikor ez valóra is válhat. No hát nem vált valóra. Amikor én gimnazista-korba kerültem, kitört az első világháború. A gimnáziumból kórház lett, s a tornavizsgák, a júniuálisok végleg elmaradtak, még az olyan vonzó tornaegyenruhák viselésére sem került sor soha többé. Egy másik nagyon látványos felvonulás volt az utcában, az időnként gyakorlatozásra ki- és vissza- lovagló huszároké. A Baján állomásozó talán zászlóaljnyi, magyar királyi honvédhuszárság sajátos színfoltja volt az első világháború előtti kisváros életének. Ó azok a gyönyörű paripák, kényeskedő lép- kedésükkel, táncukkal! S az általuk felvert finom porfelhőből kiemelkedő deli vitézek piros nadrágukkal, kék mentéjükkel, forgós csákójukkal, büszke tartásukkal! S ezek a snájdig huszártisztek fényes csizmájukban, ragyogó uniformisukban, kivont kardjukkal! Milyen nagyszerű sereg volt ez, amint a kürtösök recsegő trombitaszavára igazodtak lassítottakgyorsítottak felejthetetlen e kor minden rangú-rendű lányai asszonyai és — kisgyerekei számára. A huszártisztek a bajai „társaság” elitjéhez tartoztak (erről az érdekes összetételű társaságról még lesz mondanivalóm). Ennek ellenére csak egyetlen tisztnek nevére emlékszem (Schnitzler-bácsién kívül), arcára annak sem, Szunyogh-nak hívták és főhadnagy volt akkor, előkelőbb sarzsi (lovával együtt), mint egy bakaszázados. Amikor ez a bajai huszárzászlóalj, 1914 augusztusában, közvetlenül hadbavonulása előtt, esküre sorakozott fel a Szent István téren — én éppen uszodába mentem az unokanővéremmel —, már menetöltözetben voltak, szürke, viaszos vászonnal bevont csákóban, egyébként is kevésbé fényes-színes mundérban. Ez azonban elég fényesnek és színesnek bizonyult ahhoz hogy a világháború első hónapjaiban kitűnő célpontul szolgáljon, hordozói megtizedelődjenek, a „vörös ördög”-rohamokban pedig csaknem teljesen elvérezve leszálljanak a „magas ló”-ról, és az ocsmány, sáros, piszkos, tetves lövészárkokban elvegyüljenek a közönséges bakákkal. Az első világháború után, 1919—20-ban, egy másféle katonaság is járt, sűrűn oda-vissza, a Szent Antal utcában, a Bácskában, Bajára is bevonult szerb hadseregnek a négyéves háborúban már fénytelenült, kifakult, rongyos ruhájú lovas és gyalogos alakulatai. A szerb lovasság rendje meg sem közelítette az egykori huszárokét. A gyalogság pedig vállravetett hosszú puskáival és szorunyaival, ugyancsak porfelhőt verve, büszkén fújta a maga katonanótáit. Még ma is hallom a „Hej Szrbije . . .” dallamát. Télen-nyáron hetenként kétszer, szerdán és szombaton, hetivásárkor, és különösen, de jóval ritkábban, országos vásárokkor kevésbé katonás, jóval békességesebb oda-vissza vonulás volt látható a mi utcánkban is. Alvégről, de Vaskútról, sőt Garáról is, parasztszekerek jöttek reggel, s mentek visz- sza délután. Idefelé megrakva idény-termékekkel, mikor mivek, s a saraglyához kötött marhával, lóval, borjúval, csikóval, visszafelé pedig üresen, vagy valami mással, városi árukkal, ezzel-azzal, ilyen vagy olyan új állattal. Ilyenkor egyes szekerek, melyeken tarka cihájú vánkosok, dunyhák között öreg, fiatal betegek feküdtek, ráncosak, sápadtak és láztól pirosak,m egálltak, sőt sorbaálltak a Szent Antal utca 24. sz. ház előtt, ahol az öreg Alföldi bácsi mérte a gyógyítást. S az apa meseterségét, minden humánus gesztusával, követte fia, Józsi, akit, mint említettem, elpusztítottak, s akiről aztán — talán kissé az apa érdemeiért is — utcát neveztek el Baján. Mert az apa sem volt kevesebb fiánál, a maga idején. Nem az én emlékem, az unokájáé, Halász Zsuzsáé (már szintén említettem), aki harminc év után most járt ismét Magyarországon, s mesélte ezt a két történetet nagyapjáról. Az egyik még abból az időből való, amikor fiatal orvosként, talán az előző század végén, Baja közelében, egy faluban működött. Mivel nem volt helyben patika, az egyszerűbb orvosságokat, például a porokat, ő maga keverte rendelőjében, éspedig egyéb eszköz híján, egy vadonatúj pakli tiszta tarokk-kártyát tartott erre a célra. Egyízben öreg parasztasszonyt vizsgált, utána pedig kirakta kártyáit, s adagolni kezdte laponként a dózisokat, mire megszólalt a néni: „Most már tudom mért gyógyít olyan jól a doktor úr — kiveti kártyán”. Nyilván egyéb orvosi módszerei is ilyen könnyen érthetők, népszerűek voltak, mert Baján már áradt hozzá a falusi nép. Persze népszerűségének nem elhanyagolható oka volt, hogy olcsón gyógyított, a szegényeket pedig ingyen. A másik történet: Legidősebb fiának, Lászlónak feleségét és lányát 1944-ben Budapestről Győr felé hajtották, sokadmagukkal, a németek. Az asszony alig bírt járni, a lánynak pedig éhségtífusza volt; folyton meg kellett állnia, hogy leguggoljon, vagy hányjon. Végül is nem bírták tovább, leültek — lesz ami lesz — az út szélen. A kísérő német SS-ek úgy látszik nem vették észre őket, egyedül maradtak. Egy magyar katona talált rájuk, és figyelmeztette őket, hogy tűnjenek el, mert a legközelebbi transzport németjei biztosan megölik mindkettőjüket. Beszédbe elegyedtek, s most már csak a végét mondom el a történetnek. A katona bajai borbély volt, aki az öreg Alföldit nap mint nap borotválta. A doktor bácsi rendesen fizetett ezért a szolgálatért, de amikor a borbély, vagy családjából valaki beteg lett, a gyógyításért semmit sem fogadott el. Amikor ezt a paciens szóvá tette, mindig 32
