Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 3. szám - Major Máté: Baja, Szent Antal utca (II.)
is, s így a felvonulók egy kis része itt indult a főutca felé. Egyetlen jelenetre jól emlékszem. Talán 1907 és 1909 között lehetett. Házunk ablakából lesve e borzasztóan érdekes dolgokra, nagy nyitott autót láttam, melynek volánjánál egy porköpenyes, lapos sildes-sapkát viselő, álarcos férfi ült, és nagy igyekezettel forgatta a kereket. Az autó egész „karosszériá”-ja — és mindene: a kerekei, a kormánya stb. fából volt, s csupán abban tért el az „igazi”-tól, hogy hátul két rúdban végződött, melyek közé egy lovacska volt fogva. Ez tolta maga előtt az — „egy lóerős” — masinát. Elképzelhető milyen derűs attrakció volt ez akkor, amikor Baján, azt hiszem, autót még nem is láttak. (Lehet, hogy az első igazi autó itt az a lóvadító, óriási, piros kocsi volt, amiben nemsokára én is ülhettem: még lesz szó róla). Március 15-én, évről-évre (a tizes évek elejéig), már kora reggeltől lestem egy különös ünnepi felvonulás jelenését. A túlsó (páros oldali) járdán, a menet élén a bajai tűzoltózenekar válogatott — mondhatni „kamara” — együttese haladt. Élén egy hatalmas, nyakba akasztott dobbal, s a tetejére erősített cintányér szenvedő felével felszerelt zenész lépegetett, maga és a menet járásának ütemét — balkezében a dobverővel, jobbjában a cintányér aktív felével — mindent túlhangzón kiverve. „Fel fel vitézek a csatára . . .” s hasonló lelkesítő indulókat játszottak. Mögöttük egyszerű fekete díszmagyarban, csizmában, fekete paszománnyal kihányt feszes magyar nadrágban és mentében meg darutollas kalpagban, dereka szíján balról a kard hüvelyével, jobbjában magával a villogó pengével, magasán (nekem magasan), peckesen és vékonyan (hihetetlenül pipaszár-lábakon) „vonult” „Gó bácsi" (Kochnak hívták eredetileg, keresztnevére nem emlékszem, de három-négyéves koromban, én „Gó bácsi”-ra magyarosítottam. Mögötte még két-három öreg-öreg bácsi mendegélt, díszmagyar, kard és peckesség nélkül, valami furcsa katonasipkával a fején. A menetet az utca gyerekei kísérték csapatostul, igyekezvén lépést tartani a zene ütemével. „Gó bácsi” és társai az utolsó bajai 48-as honvédek voltak, és a szép nemzeti ünnep tízórai nagymiséjére vonultak. A társak évről-évre, egyenként kiléptek a sorból az utolsó egy-két esztendőben „Gó bácsi” már csak egyedül vonult — egyre vékonyabban és peckesebben — a zenekar és a gyerekek között. A misével „Gó bácsi” nagy napja még nem ért véget. Délután megjelent a gimnázium márciusi ünnepélyén és szónoklatot tartott mely — állítólag — mindig így kezdődött: „Mi öreg honvédek, már a sír szélén állunk . . .” és ekkor, átnyújtotta a bajai 1848—49-es Honvéd Egyesület alapítványának kamatát, mint jutalmat, a kijelölt jótanulónak (Az alapítvány 200 korona volt, melynek kamata 8 koronára rúgott évente). Amikor én gimnáziumba kerültem „Gó bácsi” már — fordított sorrendben, utolsóként — társai után vonult a feledésbe. Úgy emlékszem egyébként hogy ezeken a gyerekkori március 15-éken már mindig tavasz volt, rügyeztek, leveleztek a fák, és hajadonfőtt, egy szál ruhában, zokniban lehetett — szabadott — kertben, utcán szaladgálni. A nagyböjtöt lezáró „nagyhét”-ről, különösen a nagycsütörtöktől húsvéthétfőig terjedő időről, a Szent Antal utcával kapcsolatban, valamiféle konkrét vagy anekdotikus emlékem tulajdonképpen nincsen. Mégis úgy emlékszem rá, mintha ez a szomorúságból a vidámságba, a halál sötétségéből a feltámadást agyogásába, a misztikum földöntúliságából a reális földi örömeibe váltás ideje lett volna. Ami ez ünnepnapokról már egészen kisgyerek koromban bennem kialakult, árnyait és fényeit a Szent Antal utcára is rávetítette. A gyász pár napján a feketében, sok szoknyában kendőben a göcsörtös kezekben szorongatott imakönyvvel olvasóval és zsebkendővel, csöndesen ide-oda hazulról templomba, templomból haza vonuló öregasszonyokat az öröm napjaiban mintha teljesen felváltották volna a színes ruhákban nevető-daloló hancúrozó fiatalság csapatai, a feltámadásra menő; onnan jövő és különleges a locsolásra induló, s onnan piros tojásokkal, krajcárokkal gazdagon hazatérő gyerekek többé-kevésbé már becsípett „nagyfiúk”. Május elsején, akkor még, a Szent Antal utcában, legalább is az alvégi részén, szokás volt májusfát, gallyat állítani, melyet pántlikákkal díszítettek, és csillogó dolgokkal, köztük pálinkával töltött kis üvegekkel aggattak tele. Az a pár májusfa, mely felrémlik gyermekkoromból, az újulás különös hangulatát árasztotta az utcában, és bizonyos áttételekkel, bennem is. Május végefelé előbb az áldozócsütörtök elsőáldozói — kis Krisztus-menyasszonyok fehér ruhában, fehér fátyollal, gyöngyvirággal és sötét ruhás kisfiúk — járták oda-vissza az utcát, Pünkösdkor pedig, vékony hangú énekükkel, a „kralicák”, kis bunyevác lányok, ugyancsak fehérben, középen a virágkoszorús pünkösdi királynővel. A dallam, amit énekeltek, néha-néha még fölcseng — idézhetetlenül — fülemben, a szövegre azonban egyáltalán nem emlékszem. De — akkor — hol közelebbről, hol távolabbról halltukra-láttukra felismerhetetlenül, megfogalmazhatatnul, mintha engem is a nyár bevonulásának ünnepe telített volna gyermeki örömmel. Most már egészen decemberig hasonló látványosság nem élénkítette az utca mindennapi nyugalmát. December hatodikán azonban egy-egy Mikulás ment végig rajta, piros ruhában, süveggel, fehér sza- kállal, puttonnyal a hátán, olykor egy fekete, felszarvazott, piros nyelvű, lánccsörgető ördög kíséretében. Ez is azonban inkább csak a legrégibb házunk előtti, szélesebb utcaszakaszon történt, aholis, akkor, a folklór még jóval előbb volt, mint beljebb, és később, a városokban. A talán első, és megmaradt, Mikulás-látogatás élményét majd még elmesélem. De a december, elég hosszú ideig még a csodálatos karácsony, a Jézuska-várás ideje is. Inkább, mint húsvét előtt, tele van a levegő misztikummal. A város és a készülődés belső izgalmai kiáradnak az utcára is. Betlehemesek, fiúgyerekek, járják az utcát, már jóval a karácsony előtt, szakállt, bajuszt 30
