Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 3. szám - Major Máté: Baja, Szent Antal utca (II.)
templomban egy gyengéd pofonnal a bérmálás szentségében részesített, bérmaapám lett. (Mivel azonban akkortájt még mindig a fronton „harcol”-t, Amler Tóni bácsi, a Tanítóképezde akkori igazgatója, helyettesítette). Bérmaajándékul egy ezüst Omega-órát küldött (lánccal), melynek fedelét azonban nem az én, hanem az Ő monogrammjával díszítette, felette ötágú nemesi koronával. (Ezt a nemességet azonban csupán egy vándorfestővel mázoltatott címer igazolta. Az óra egyébként, ötven esztendő múltával, még ma is használható lenne, ha lehetne hozzá Magyarországon üveget kapni. Az utolsó néhány ezret ugyanis, pár év előtt, mint „eladhatatlan”-t, megsemmisítették). Schnitzler bácsi is „igazi” katonatiszt volt, rangjára büszke („ha még egy-két esztendeig tart a háború, tábornok lehetnék”, — mondogatta, a rövidesen bekövetkezett nyugdíjassága ideién), nagyhangú, és — enyhén szólva — nem túl okos. A harmincas évek elején halt meg Pesten. Karcsi fia sorsáról semmit sem tudok. Az utca innenső oldalán, a következő sarokig (dél felé) még csak három házról van emlékem. A Posta-ház után következő két alacsonyabb, zártsorú épületben (73—75. sz) a csendőrség másféltucatnyi egysége tanyázott. Naponta lehetett látni, jövés-menés közben, a jóltáplált, megtermett legényeket, jórészt altiszteket, néhány újoncot és tisztet. Létezésükön kívül egyéb emlékem nincs róluk. (Ha csak az nem, hogy az 1910 előtti egy-két esztendőben rövid ideig egy fess csendőrtiszt is udvarolt nővéremnek. S talán mert ilyenkor is ott lábatlankodtam körülöttük, jó pedagógiai érzékkel megmutatta nekem a mindig magával hordott, fényes, nyilván nikkelezett bilincseket azzal, hogy „ha rossz leszek” ilyet kapok tőle. Ezzel aztán sikerült annyira megrémítenie, hogy ezentúl, ha csak megláttam, ész nélkül menekültem a lakás legtávolabbi zugába, ahonnan nem lehetett semmivel sem előcsalogatni, amíg el nem ment. S mert egyszer-kétszer — nem kevésbé jó pedagógiával — akkor is azt mondták, hogy elment, amikor még ott találtam, később még tényleges távozása után sem tudtak rejtekemből kicibálni. Azóta nem szeretem a csendőröket. Végül ezen a sarkon — a Szent Antal utca és a Wesselényi utca sarkán — volt egy másik szatócs üzlet, ahol Rózsika néni, ugyancsak csöngős ajtó mögött, a különböző fűszerek és egyebek (petróleum, hering) illatárjában, az eldorádó legcsodálatosabb dolgait árulta: különböző ragadós cukrokat, pro- minclit, stollwerket, édesfát, stb. és a legváltozatosabb kincseket rejtő, pettyes, vékony papírhengerbe burkolt, „zsákbamacská”-t. Volt ebben mindenféle, kissé poros, ha nem kukacos, szentjánoskenyérdarab, 2—3 szem savanyúcukor, matrica, fényes gyűrű, ékkővel, stb. stb., csupa roppant izgalom a titkok feltárójának. (Azt hiszem, két krajcár volt darabja, de megérte!) Most már csak arra emlékszem, hogy valahol, még lejjebb, a túloldalon volt a Karagity-féle hentesbolt és mészárszék, ahonnan bizonyos esetekben elképzelhetetlenül finom, friss, meleg töpörtyű szagát sodorta felém a szellő, és sodorja most is az emlékezet fuvalma. A Szent Antal utca széles szakasza, a Lőkertsornál végződött, melynek házai, homlokzatukkal délfelé fordulva, egyúttal mintegy zárófalát alkották a városnak. Innen egy kis kelet-felé-töréssel, fákkal és növényzettel szegett, mintegy 500 m hosszú, sétaút vezetett a Lőkertig, a város úri közönsége kedvelt nyári szórakozóhelyéig. Ez út páros oldalát végig kísérte a Magyar Királyi Állami Kertészképző Iskola mintegy húsz hektáros telepének nyugati kerítése, másik oldala, azidőben, libalegelővé tágult, melynek lapos tölcsérében, alacsonyabb-magasabb szinttel egy talaj- és esővíz- „tó”, a Bara vize csillogott, hátán a vízi szárnyasok lubickoló seregével. A kertészképző iskolaigazgatói is a Szent Antal utca szereplői közé tartoztak abban az időben. Éspedig az általam már ismert első, Németh János — most úgy tűnik, szakállas emberke — utána pedig Diera Benő, (akinek nevét előszeretettel, megfordítva, Diarénak mondtunk) és a családjuk. Szent Antal utcai lakásainktól, főleg az első kettőtől, szokásos sétacélunk volt. a Lökért — úgy emlékszem nem nagy örömömre. De a Lőkertről, mely mint a neve is sejteti, elsősorban a Bajai Polgári Lövészegylet működéséhez nyújtott keretet, más fejezetben még fogok beszélni. Az eddigiekben tehát felvázoltam a Szent Antal utca várostáját, mint elsőrendű színterét gyerek- és fiatalkorom legszebb szakaszának, bemutattam e színjáték legemlékezetesebb szereplőit. A továbbiakban még azokról a jelenetekről, játékokról kell szólnom, melyek e színtéren, ezekkel, és a még meg nem nevezett neves és a névtelen szereplőkkel, statisztákkal, az egyes esztendők során általában is, időhöz kötötten is, vagy éppen soron és renden kívül váratlanul folytak. Az év elején kezdve, január hatodikén a „Három királyok” járták a Szent Antal utca házait. Csak annyira emlékszem iskola előtti gyermekkoromból, hogy félelemmel vegyes kíváncsisággal lestem a már kamaszka alvégi bunyevác-gyerekkirályokat, a süveges, szakállas, Gáspárt, Menyhértet és a fekete Boldizsárt, amint nagy komolyan tették dolgukat. Sajnos sosem engedték be hozzánk őket, s így alaposabb emlékem nincs róluk. A farsangvégi, hamvazó szerda előtti három nap — általában március elején — a maszkajárás ideje volt Baján. Eredetileg az alvégi bunyevácok gonoszt-űző, termésvarázsló ünnepe volt ez, mely azonban, eredete elmosódván, a nagyböjt előtti utolsó tombolvavigadás ünnepévé lett, evéssel, ivással, tánccal (kólóval) és főleg tarka, zajos (citerás, harmonikás), vidám, csoportos felvonulásokkal. Ezek reggeltől- estig folytak, alvégtől-felvégig és vissza, a főutcán, vagyis az Erzsébet királyné utcán, a Szent István téren, az Eötvös utcán át. A maszkajárásból a Szent Antal utcába elsősorban a párhuzamos felvonulási útról áthallatszó vidám zaj jutott, de valami más is maradt emlékezetemben, alvégi lakozásunk idejéből. A Szent Antal utcának ez a szélesebb része már beleékelődött a bunyevácok-lakta ,,falu”-ba 29
