Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 3. szám - Major Máté: Baja, Szent Antal utca (II.)
./Haffir JlLáté Baja, Szent Antal utca (II.) E két sarok után a Damjanich utca másik oldalától tágul ki a — szállás- és homokvárosi — Szent Antal utca. Mivel itt éltem le első hat évemet, az emlékezőképesség bontakozásától eltelt rövid időben, jóformán csak a közvetlen szomszédok nevét, képét őriztem meg az utcaszakasz szereplőiből. Ebben az időben, amint említettem, a Szuszich-házban (67—69. sz.) laktunk. A szemközti páros oldalon a Damjanich utca sarkától három olyan épületre emlékszem jól, amelyet ablakunkból nap- mint-nap láthattam. Az első az ún. Tassy-ház (56. sz.), egy műemlékjellegű (1850—60 körül épített), romantikus épület, melynek hosszabb homlokzata a Damjanich, a rövidebb, ahol kapuja is volt, a Szent Antal utcára nézett. Lakóira egyébként nem emlékszem. Ezután egy nagyobb, az utca felé kerítéssel takart telek következett, rajta az oromzatával kifelé forduló épülettel, melyben egy tímár lakott és dolgozott. Az épület padlása a jellegzetes, fel magasított, fazsalus, szárítótérrel létesült. Innen, és az egész házból, időnként a cserié, és a száradó bőrök átható szaga rontotta az utca egyébként jó levegőjét. A harmadik, az alsóvárosi elemi iskola hosszan elnyúló, földszintes épülete volt, melynek egyik bejáratán a homok- és szállásvárosi, jórészt bunyevác parasztfiúk, a másikon a lányok jártak ki-be, az egy „műszak”-ban, de délelőtt-délután folyó tanítás ütemezése szerint. Az utcában igazán csak a két szomszéd házat és lakót ismertem, kevésbé az északit (65. sz.), jobban, sokkal jobban a délit (71. sz.) Az előbbi volt a Tallér-néni-háza. Alacsony, kapualjnélküli épület, melyben az előbb nevezett néni lakott lányával, vejével és unokájával, aki a László Öcsi névre hallgatott. Mivel Tallér néni és családja „alacsonyabbrendű” társadalmi réteghez tartozott — Öcsi papája, ha jól emlékszem, péksegéd, vagy valami ilyesmi volt —, Öcsivel, csak a két kertet elválasztó léckerítésen át érintkezhettem, ezt is féllegálisan, nem nagy helyeslésére családomnak. (Az „absztrakt” mű „értelmét", és a művészi fantázia valóságteremtő erejét László Öcsivel fedeztük fel úgy négy-öt éves korunkban. Teljesen véletlen formájú — amorf — fadarabokkal játszottunk, s Öcsi egyszerre csak felkapott egyet közülük, ami „semmire sem hasonlított", és diadalmasan ezt üvöltötte: „pujtó”, s én rögtön láttam, éreztem, tudtam, hogy az valóban „pujtó” és semmi más nem lehet). A másik volt a Posta-néni-háza. A mi házunkhoz nagy telek tartozott úgy, hogy a szokásos „L”-for- májú beépítés nem csatlakozhatott kapualjjal a szomszédház tűzfalához, csak magas téglakerítéssel. A kapu ebben a kerítésben nyílott. A kerítést felül átlósan rakott téglából formált rács díszítette, melyen át és mely felett tamariszk-bokorsor zöldje és virágzáskor, finom lilája-pirosa látszott az utcáról is. A Posta-ház már ismét zárt sorban csatlakozott a következőkhöz. Gyermekkorom kapcsolata ehhez a házhoz egészen szoros és emlékezetes volt, ezt az is bizonyítja, hogy a két telket elválasztó deszkakerítésben ajtót nyitottak, mely lehetővé tette a két ház lakóinak közvetlenebb érintkezését. E ház lakói közül a névadó nénin kívül népes családjára emlékezem. Posta-bácsira nem, alighanem már nem is élt abban az időben. A Posta-gyerekekre annál inkább. A legidősebb fiú, Miki, Laci bátyámmal járt gimnáziumba, és fiatalon, az érettségi körüli időkben, nem tudom miért, öngyilkos lett. Öccse, Lajos, ma is Pesten él, nyugalmazott kúriai bíró. Felesége Szupper (úgy írom, ahogy akkor kiejtettük) Ilonka lett, akinek lánykorában Laci bátyám is tetszett. Három Posta-lányra emlékszem, s talán, a koruk szerinti sorrendben is Húsra, a legidősebbre, Vilmára, a középsőre és Rózsira. Az első és a harmadik, legalábbis akkor, nem volt férjnél. Vilmának két kislánya volt, Sári és Márta. Az első (később ugyancsak feleségem osztálytársa) nevezetes szerepet játszott életemben, különösen négy-hatéves koromban, mint játszótársam. Sári finom szépséggé nőtt, de — szegényke — mint fiatalasszony gyerekágyban halt meg. Márta ma is él, úgy tudom, gyógyszerész Pesten. Ugyané házban lakott egyideig, gyermekkorom e szakaszában, Schnitzler Károly m. kir. honvéd huszárezredes (akkor még őrnagy vagy alezredes, legmagasabb sarzsiját az első világháborúban kapta). Két gyermekével élt, az idősebb, szép Olgával (akit, miként feleségét, fiatalon, a tüdőbaj vitt el) és Károly nevű, velem kb. egyidős fiával. Schnitzler bácsi, aki talán a szomszédság révén, apámékkal közelibb barátságba keveredett, 1918-ban, amikor Várady L. Árpád kalocsai érsek a belvárosi Plébánia28
