Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1969 / 2. szám - SZEMLE - Orosz László: Németh László kiadatlan tanulmányai
mond ellent a címének. Németh László napjaink kérdéseivel vívódik az ebbe gyűjtött cikkekben: iskolát avat, gyermekkora falujának termelőszövetkezetébe látogat, konzultál a drámáját színre vivő rendezővel, színészekkel, tanácsokat ad egy most végző orvostanhallgatónak, bravúros összefoglalásban mutatja be a külföldnek a magyar irodalom történetét (Egy elbeszélés-gyűjtemény elé), egy olasz egyetemistát kalauzol irodalmunk világában, s ha rezignált hangon is, a kötet utolsó mondatában mégiscsak teljesült vágyról írhat: egy vidéki irodalmi est melegében „egy igazi nemzet igazi írójának” érezhette magát. (Tegyük-e hozzá: nemcsak akkor, ott, Miskolcon — s kevéssel utána nálunk, Kecskeméten —: annak érezheti ő már magát bárhol, bármikor.) Németh László tanulmányainak áttekintése — az anyag szinte beláthatatlan gazdagsága miatt — mindenképpen csak vázlatos, hiányos lehet. Kíséreljünk meg mégis az időrendi szemle után egy másfélét: az újra meg újra ismétlődő, makacsul felszínre törő gondolatok áttekintését. Néhány éve írt A világirodalom küszöbén című tanulmányában feleleveníti annak a beszédének a gondolatmenetét, amelyet Vili. gimnazista korában, 1919. március 15-én tartott a Toldi Főreál önképzőköri ünnepségén: „Az erdőégésként terjedő emberi művelődés, mely mindig új nép beledobott erejével tartja lobogásban magát, Sumirból és Egyiptomból Nyugat felé vándorolva a göröglatin világon, a középkori Franciaországon át ért el az Atlanti-óceán partjára, hogy onnét keletre fordulva a mi időnkben Oroszországot s a skandináv államokat vonja be a világirodalom égésébe . . . S elmondtam jeleimet, melyek arra vallottak, hogy mi sem maradunk ki soká ebből a dicső folyamatból. Még forradalmunknak is azt tűztem ki célul, hogy az idáig ellenálló küszöb áttöréséhez a feltételeket megteremtse.” Az ilyen diákköri felhevülések néha igen tartósak. A magyar irodalom európai rangjának kivívása Németh László irodalmi pályájának egyik alapvető törekvésévé vált. Már kezdő kritikusként a világ- irodalomba való betörés igényével bírál. A 30-as években irodalmunkban olyan ideológiát és programot szeretne kialakítani, amely példa lehetne Közép-Európa több' kisnépe számára is. Az 50-es évektől magyar irodalmi művek tényleges külföldi sikerei — köztük az Iszonyé és az Égető Eszteré — aktivizálták benne a világirodalmi hódítás igényét. Mi van ennek a törekvésnek a mélyén? Csupán az a lelkesedés-e, amely az olimpikonokat hajtja az aranyéremért: le ne maradjunk a többi néptől? Ez is. Ám ez nem lenne elegendő ahhoz, hogy nehezen megközelíthető nyelvünkkel beleszólhassunk a világirodalom nagy társalgásába. Németh László egyre keresi azt a mondanivalót, amely ránk bízatott, amelyet nekünk kell elmondanunk. A Tanúnak a kortárs európai irodalmat faggató tanulmányai, a magyar irodalom rejtettebb áramlásai után való szondázások, az újkori tudomány elemző módszerének vizsgálata, az európai civilizáción kívül eső népek iránti érdeklődés: a maguk módján mind e felé a mondanivaló felé is vezettek. Mint egyik legutóbbi tanulmányában — egy magyar irodalmi stúdiumokat folytató olasz egyetemista lányhoz írt levelében — kifejti: a magyar irodalom feladatát abban látja, hogy hidat teremtsen az európai hagyomány és az Európán kívüli népek lelke közt, megalkossa az „Európa-alatti alkat” és az európai műveltség szintézisének modelljét. Ezzel a koncepcióval lehetne vitatkozni. Nyilvánvaló, hogy újabb irodalmunkra azért figyelnek egyre inkább a külföldön, mert a század nagy vállalkozásának, a szocializmusnak képét látják, problémáival találkoznak benne. Ám ez nem ellentéte annak, amit Németh László mond, inkább kiegészítése. Amikor művei közül a leginkább szocialista szelleművel, az Égető Eszterrel üzen az emberiségnek, amikor az emberek édent teremtő álmát, hitét, munkáját félti a fenyegető tébolytól, mintha maga is az említett kiegészítés felé tenne lépést. „Az igazságosabban elosztott javak, mégha bőségesek is, létminimumot jelentenek, amíg az ember munkájában nem találja meg legfontosabb javát. Az elosztás forradalma ideig-óráig talán megnyugtatja az emberiség igazságérzetét, de ha nem lép tovább, még boldogtalanabbá teszi az egyént.” Az efféle megállapítások a 30-as években, megírásuk idején rossz visszhangot keltettek, a szocialista forradalom eredményében való kételkedés tűnt ki belőlük, különösen ha még azt is tekintetbe vesszük, hogy Németh László fenti gondolatait továbbfűzve a szakszerű munka és a nagyüzemi termelés megszüntetésére biztatott. („Felvirrad a dillettánsok napja, az üzemeket irracionalizálják, a cipőkészítő művészek megbuktatják a cipőgyárakat.”) Következtetéseivel persze nem érthetünk egyet, kiindulópontjához azonban — a szocialista társadalom építésének útját járva — sok tekintetben közelebb kerültünk. Mellőzve a kérdés egyre kiterjedtebb irodalmát, hadd hivatkozzam Pozsgai Imrének épp a Kiskunságban megjelent „Az ember és a munkamegosztás a tudományos-technikai forradalom korában” című tanulmányára. Természetesen ma, az épülő szocializmus társadalmában és a technikai fejlődés sokkal előrehaladottabb fokán, a kérdések másként vetődnek fel, és más megoldást tesznek lehetővé, mint a 30-as években. Mégsem tagadhatjuk, hogy Németh László problémafelvetését is szocialista szelleművé teszi az a törekvése, hogy az ember amunkájában találja meg élete értelmét, legfőbb javát. Kapitalista viszonyok között merőben másként gondolkoznak. David Riesman „A magányos 86
