Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 2. szám - SZEMLE - Orosz László: Németh László kiadatlan tanulmányai

tömeg” című könyvében, amely korunk amerikai társadalmának adottságait és lehetőségeit elemzi, arról olvashatunk, hogy a munkát meg kell fosztani ósdi nimbuszától, automatikussá és személytelenné kell tenni: az ember pedig nyugodjék bele, hogy pénzért végez olyan munkát, amely egyéniségére, érzelmeire, alkotó energiájára nem tart igényt.

A korábban írottak szellemében Németh László egész életművén végigvonul az a törekvés, hogy minél több foglalkozásban, tevékenységben mutassa fel az emberhez méltó alkotás, az egész embert eltöltő intellektuális szenvedély lehetőségét. Mint iskolaorvos a tanulók komplex megismerésének módszerét dolgozza ki. Szereplése a Rádiónál: nagyszabású kísérlet a modern felnőttoktatásra. Lányai fejlődését figyelve biológiai, pszichológiai, pedagógiai, nyelvészeti adatok tárházát gyűjti össze. Minden munkáját figyeli, elemzi: az írást, fordítást éppúgy, mint a tanítást. Betegsége is alkalom számára a tudományos megfigyelésre. Nincs olyan élethelyzete, tevékenységi területe, hogy ne támadna benne kedv a tájékozódásra, kísérletezésre, tudatosításra. Műveltsége épp ezért hihetetlenül széles, s épp ezért nem érzünk benne verejtékes erőfeszítést. Többször is említi, hogy legtöbb örömét a tanári munkában találta. Kevesen mondtak ihletettebb szavakat ennek a hivatásnak a szépségéről. Mégis az a gyanúnk, hogy Németh Lászlót a tanári munkánál is jobban gyönyörködteti a diáké, szívesebben tanul, mint tanít. így válik azzá a legjobb tanártípussá, aki az együtt-tanulás, az ismeretekre való közös rábukkanás örömét szerzi meg növendékeinek. Így válik az ismeretszerzés szenvedélyében, az élet, a munka és a műveltség összekapcsolásában is — mint jó tanár — példaképpé.

Említettem, hogy most megjelent gyűjteményében sok az irodalmi tanulmány, kritika. Kiolvasható belőlük Németh László esztétikája. Realista esztétika ez. Távol áll a l’art pour Tart minden csábításától. Nemzedékében alighanem épp ő tulajdatosította legerőteljesebben a szakítást a Nyugat eszté- ticizmusával. Már Osvát Ernőnek írt bemutatkozó levelében világosan leszögezte: „Én nem vagyok tiszta művész, s nem akarok csak művész lenni.” Nemcsak életművének kulcsa ez a mondat: sarkalatos pontja kritikai mércéjének is. Olvashatnánk a fejére tévedéseket egy-egy kortársa megítélésében, de az aligha tagadható, hogy a 30-as évek irodalmat és politikát összekapcsoló legkiterjedtebb mozgalma, a népi íróké, az ő kritikái révén állt össze egységes irányzattá.

Mohó érdeklődéssel vetette magát írói pályája kezdetétől a kortárs külföldi írók műveire is. Realista mércéjét magával vitte, alkalmazta akkor is, amikor alapvetően nem realista művek sajátos szépsége ejtette bűvöletbe. Proust nagyságának legelső magyar felfedezői közé tartozott, de a formaújítóban a társadalomábrázolót, az arisztokrata szalonok sznob látogatójában a régi és népi Francia- ország felfedezőjét mutatta meg, a szkeptikus és dekadens élvező művében rátalált az erkölcsnek egy a magáétól különböző, de nem annál rosszabb fajtájára, lehetőségére.

A külföldi kritikák Németh László regényeit gyakran konzervatív módszerűnek, a realizmus XIX. századi változatában megrekedtnek nevezik. Valóban nem híve ő annak, amit a XX. század különféle „izmusai” hoztak. Tanulmánygyűjteményének egyik igen gondolatébresztő elemzésében, A líráról címűben azt nyomozza, hogyan szorult bele a modern művész abba a magatartásba, amely szinte teljesen elszakította közönségétől, amely — mint írja — már nem is dekadencia, inkább öngyilkosság. Egyszerűségében is nagyon sokat mond az a megfigyelése, amelyet Párizsban tett: „Nagy költők kötetei ezerötszázas példányban évek alatt fogynak el, szerzőjük állami sinecurából él; a jobbfajta közönség a klasszikusokat falja, Sorbonne-ra járó diáklányok alig egy-két kortárs író nevét ismerik.” Ezek után egyáltalán nem meglepő, ha Németh László igazán „modernnek”, a kor emberéhez szólónak ma is a realizmust tartja, az irodalom magasrendű nevelő funkcióját hangoztatja, s egy a modernségre vonatkozó körkérdésre adott feleletét — nem minden ingerültség nélkül — így zárja: „ ... én az írók kongresszusa előtt, ha rajtam állna, az irodalmi modernség fogalma helyett az igazi, de egyelőre alig létező „szocialista” irodalom útjában álló akadályok természetét vitatnám meg.”

Nem hagyhatjuk említetlenül Németh László gondolatait a vidéki irodalomról, kultúráról, a vidéken élő alkotó értelmiség lehetőségeiről, Vidéki gyökereit, kapcsolatait, élményeit gyakran hangsúlyozza, s a gyermekkori Szilasbalhás, majd Debrecen, Vásárhely és Sajkód mellett a legtöbbet emlegetett városnév a két kötetben éppen Kecskemét. Helyet kapott bennük kecskeméti emlékeit összefoglaló, korábban az Aranyhomok antológiában megjelent emlékezése és egy Tóth Lászlóhoz intézett levele is. Legérdekesebb ebben a témakörben mégis a Vidéken élni című írása. Elmondja ebben, hogy a vidéki értelmiség, épp mert távolabb van az irodalmi élet „konyhatitkaitól”, nagyobb áhítattal, a lényegére jobban figyelve olvas, önállóbban és alaposabban ítél, a vidéki író pedig abban a pozitív értelemben nevezhető provinciálisnak, hogy van provinciája, íróilag kiaknázható tartománya. Természetesen tudjuk, hogy mindkét esetben: a vidéki olvasóban is, a vidéki Íróban is pusztán a lehetőséget mutatta meg. De ennek a lehetőségnek a felismerése is elérésére kell hogy sarkalljon bennünket!

87