Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 1. szám - Hatvani Dániel: Szomjúság (vers)

ondó-tenyészetét és mindezt megbámuljuk esténként, felcsavarva a világító láda gombját, ami oly megszokott már, mint húsz év után az otthoni közösülés.

Csudára kismirelődtünk az értekezleteken, papír-derejét szaggatva a félévenként átprogramozott brosúrák lapjaiból, álapostolok jól olajozott torkából kihabzó hegyibeszédet hallgatva szakmánybán, és pörgettük, mint női csecseket magunk előtt a hamutartókat, mert felszippantotta ifjúságunk ünnepi hangszórók vákuum-tölcsére, s egyszál gatyában maradtunk, mire a maszekok újból kiosztották maguk között a huszonegyest.

Megnyúlt képünkről lemostuk a borotvaszappan habját, ugrálva az albérleti lavór előtt, Zorba-szirtaki-szerű lejtéssel, a zúz- marás ágyban fel-fellobbanó vesénket tapogatva és topogva a hivatal ajtajában, zászlóként lobogtatva a stenciles fecnit, hogy majd ekkor meg akkor, és vannak előttünk háromezren.

És Yves Montand-melódiákat kergettünk az esték aludttej-hömpöly- gésében, és nagyfröccsbe mártogattuk a dűlőutak mellől magunkkal hozott három nyárfát, bebugyolálva a diákszállók testsza- gú lepedőivel, kalandokat hazudtunk hajnalig, amíg szemünket üvegtörmelékkel vonta be a másnap.

Szemben a napnak, a fény drótkötelei vállamon, vonszolom éveimet, fenekük mögöttem ahány-év-annyi uszály.

Húsomban a fájdalmak bronz-bimbói, felnyögök, zsebkendő helyett lombokba törülközöm, tehénlepények tányéraknáira lépek, gyermekkorom bodzaerdő-robbanás.

Szülőfalum kéményein égigérő rózsa füstöl, pirkadat piros teknő- jébe lottyannak tejútnyi kovászok, hold-ököllel dagasztják kozmikus parasztasszonyok.

Vagdosnak kaszák gőgös gabona-nyakat, ujjamon horzsolás, vérhólyag bütykömön, s apad a víz már, szomjazom, izzadt tarlón rángatóznak napnyugati búzakeresztek.

Botladozom az idő kerékvetői között, utamon tiszai jégtömbök torlódnak, fehér pattanások az évszázad utolsó harmadában.

De koponyaüreg-odvával örökké itt áll a fűz, derekán a zöldár iszapos szerelmével.

Darázs legel szétporladt tajtékon, építi viasz-szerkezetét, barlang-otthonát Le Corbusier látomása szerint.

Vakondtúrás a perje közt, giliszták metropolisza, vándor-fejemnek hűvös párna.

Hímporát már szórja rám a szúnyogot nyergelő vadrózsa-halál.

Imhol jön az abroncsba szorított lázadás, szigorú évad, az egy-estére-való ital ígérete.

Ablakra tapadt vaslepkék álmaim, szétkenődnek tükreimen rühes rozsda- pöttyökkel.

Kajám és piám deres jégszekrény-völgyben, Altamira bölényeit hiába hajszolom s kormos faágam is elvesztettem.

Borul békémre botor bozót, gond-rács, tüske-rács, kenyérkereset papírpénz-rácsa, szidolozott nyelű villák harmóniája vasárnapi ebédünkhöz, üres lapok koffein-gőzölésben.