Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 2. szám - Buda Ferenc: A költő nemcsak a halál rokona - FIATALOK - Pap Károlyné: Illyés Gyula és Pap Károly

Ekkor megjött Kari. Megölelték egymást. — Itt maradsz nálunk — mondta Kari, majd hozzám fordult: — Te meg, öreg Mackó, készíts valami vacsorafélét.

Ez volt az első esténk hármasban.

Azontúl Illyés minden este ott volt nálunk. Hármasban vacsoráztunk, a két barát a soha meg nem unt irodalomról, barátokról, tehetségről és tehetségtelenségröl beszélt, majd ez, majd az került sorra. — De Osvátról, a forrón szeretett, az egyetlen, a minden sor írásban jelenlevő Osvátról szüntelen.

Egyszer egy idősebb költőről esett szó, annak egyik verséről, melynek címére már nem emlékszem, csak annyit tudok, hogy a költő anyját, feleségét és fiait a magasba emeli a versben. Ezen annyit nevettek Illyés és Kari, hogy engem is magukkal ragadtak, és csak úgy zengett a szoba harsogó, komisz nevetésüktől. A verset Illyés mondta el, miközben nagy lendülettel fel-fellökte két karját a magasba, hogy no, most emelem nagyanyámat, és sorra a többit, nos most!

Azután egy este eljött értünk, hogy elvisz bennünket egy Stricker Laura (azt hiszem, így hívták) nevű idős és nagyon művelt asszonyhoz, akinél írók és egyéb művészek találkoznak. Kari nagyon- nagyon nehezen volt kapható erre a látogatásra. De végül is engedett Illyés rábeszélésének.

Mikor Illyés bemutatta az asszonynak Karit, az nagyon szívélyesen így fogadta őt: — Ő a mi drága magyar Dosztojevszkink! — És mindjárt maga mellé ültette, és nem győzött kedveskedni neki.

Illyést azon nyomban körülvették rajongói. Oly kedves, fiús, szerény volt minden mozdulata, hogy annak hátterében csak én, aki odahaza a mi szobánkban végighallgattam már néhány lekicsinylést egynémely íróról, éreztem meg a fölényes, diplomata-modorú költő gúnyolódását. Oda is hunyorgott felém, cinkosan, majd hozzámlépett: — No — mondta —, adja csak ide a tenyerét! Hadd jósoljak magának is!

Illyés nyilván nem tudta, hogy mint minden korombeli tótban, bennem is maradt még egy kis babonaság. Ő játéknak szánta. De azért a legkomolyabban mélyedt bele tenyerem vizsgálásába, és tréfásan, de kicsit rekedten így szólt: — No, a maga Karija hamar fog elpatkolni, de Maga! Huj, huj, maga nagyon sokáig fog élni! — És nagyot nevetett hozzá. Én is.

Egy másik este Kodolányiékhoz mentünk. Kicsit messze volt Rákospalota, kicsit túlságosan fáradt voltam, de azért mentünk.

Kodolányi nagyon örült nekünk. Majd Illyés rákezdte: — Énekeljünk. — Kodolányi régi magyar, ritkán hallott dalokat, énekelt, majd engem kért meg Gyula, hogy hát adjam most elő azokat a tót nótákat. El is énekeltem néhányat, és nagyon tetszettek. Azonban oly fáradt voltam, hogy mi Karival hamarabb búcsúztunk.

*

Egy nap Illyés másodmagával jött el:

— Muca. A menyasszonyom.

Mucáról már előzőleg is beszélt nekünk. Tudtuk, hogy a tanítványa, majd később szerelmese, menyasszonya. Én természetesen a legnagyobb szeretettel fogadtam. Kari nem. Nem tudom, miféle megérzése lehetett, de a leányt nagyon maznának, szeszélyesnek, egyszóval nem Gyuszihoz valónak találta. Meg is mondotta ezt Illyésnek.

Egy este négyesben ültünk az asztal mellett. Illyés egy versét olvasta fel, amit aznap délután fejezett be. Címe: huszonegyéves a szerelmem. Én leírhatatlan lelkesedéssel, lázasan hallgattam, akárha Kari írta volna. Muca felé fordultam: — Hallod, Muca? Mit szólsz ehhez a gyönyörű vershez? Nem reszketsz a büszkeségtől? — Nem — mondta Muca egykedvűen, közömbösen. — Nekem nem is tetszik olyan nagyon. — Ettől kezdve nem értettem meg őt.

Illyés Gyula nap mint nap ott üldögélt nálunk. Bejáratos volt hozzánk akkoriban egy Mayer Jenő nevű „civil” is.

Mintha kicsit előre szaladtam volna emlékeimmel. Most vissza kell kanyarodnom a magyar irodalom legtragikusabb eseményére: Osvát öngyilkosságára. Maga Illyés említi ezt Kariról szóló nekrológjában, én csak kiegészíthetem azzal, hogy ott ültek Csáky utcai szobánkban ketten oly árván, oly elhagyottan, hogy ennél nagyobb bánatot még azóta sem láttam ifjú arcokon. Mind a ketten főként azt siratták, hogy miért is nem vallották meg az élő Osvátnak forró gyermeki szeretetüket, rajongásukat, miért szerénykedtek, miért takarékoskodtak? Nem voltam ott a Rókus-kórházban felállított ravatalnál, de ahogy a hajnal visszahozta őket onnan, az a kép felejthetetlen marad. Illyés szerette Karit kézen fogva magához kötni; ez bizonyára valami, még Ozoráról hozott kimondhatatlanul kedves, gyermekes vonása Illyésnek. Kézen fogva üldögéltek, míg én teát készítettem számukra. Illyés most nem mosolygott. De szinte felismerhetetlen is volt enélkül. Kari sohasem lábolt ki ebből az Osvát-betegségből. Hogy Illyés is nyilvánvalóan őt hordozza szíve legmélyén ahol a többi legszere- tettebbjének elvesztését, azt nyugodtan merem állítani.

27