Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 2. szám - Buda Ferenc: A költő nemcsak a halál rokona - FIATALOK - Pap Károlyné: Illyés Gyula és Pap Károly

Itt fekszik előttem a Nyugat véletlenül megmaradt, 1936. augusztusi száma, benne a Jeremia, amely később az Azarel bevezető írásaként jelenik meg könyv alakban.

Ennek a Jeremiának következő az Illyés Gyulával kapcsolatos története:

Elkészült ez a hosszabb elbeszélés. Kari felolvasta nekem, s én, természetesen éppoly alázatosan el voltam ragadtatva ettől is, mint Kari minden írásától. Ám egy este Kari rosszkedvűen, mogorván tért haza a kávéházból, nem evett, szótlanul bámult maga elé. Csak hosszas kérdésemre volt hajlandó elmondani hogy ott járt nála a kávéházban egy „civil” barátja, aki azonban rajong az irodalomért, Párizst is bejárta, egyszóval, Kari felolvasta neki a Jeremia apót. És barátjának az írás nem tetszett. — Össze fogom tépni — mondta Kari —, minek maradjon meg egy olyan írás, amely bárkinek is nem tetszik? — S míg én a vacsorával törődtem kint a konyhában, addigra Kari a kályhába dobta a Jeremia apó kéziratát.

Én kétségbeesetten tiltakoztam az elpusztítás ellen, és a véletlen is segítségemre volt: a kályhában már csak hamu szürkéllett. Kikotortam a kéziratot, és azt mondtam: — Hát jól van. Kari, ne hallgass rám. Holnap reggel kimegyünk lllyésékhez, amúgy is új év napja van, legalább boldog ú; évet kívánunk nekik.

Ebbe Kari beleegyezett. Én elvittem a Jeremia apót. Illyés nagyon megörült nekünk.

Elmondtam a kézirat-égetést s megmentését. S most itt van. Olvassa el Illyés, akinek az ítéletében, remélem, Kari megnyugszik. Illyés elvette a kéziratot. Azután ottmaradtunk villásreggelire, ami nagyon szívélyes volt és gazdag.

Nemsokára levelezőlap érkezett tőle, amelyet ma is őrzök: Jeremia remekmű. Boldog, hogy elolvashatta.

Láthatólag Kari is nagyon örült, és később oda is adta a Nyugatnak. Úgy tudom, Schöpflin egyik legkedvesebb olvasmánya volt.

Egyszer, bizony nem tudom a pontos idejét, egészen váratlanul jelent meg nálunk Illyés.

Kért, hogy ha érdeklődni jönnének hozzánk felőle, ne mondjunk semmit, mert minden meggondolatlan szó elárulhatná őt. Ugyanis üldözik. Ahogy régi barátságának jelét adja, meg is mondja nekünk, hová menekül: a Sósfürdő környékére. Ott elrejtik majd. Én irtózva hallgattam őt. Remegett érte a szívem, keservesen sírtam. S megígértem, hogy egyetlen szót sem szólok róla, akárhogy is faggatnának. Búcsúzásul többször arconcsókolt, és azután nemsokára azt hallottuk, hogy Babitsnak sikerült őt kimentenie.

Amit ez után mondhatnék Illyésről, az már csak ködös háttérből kivillanó néhány esemény:

A Zsidó sebek és bűnök megjelenésekor a Nyugatba Illyés Gyula írt a könyvről. Hol szenvedélyesen, hol fölényesen, hogy a régi barát iránti elismeréssel, hol gúnyosan vitázik férjemmel. Illyés nem óhajtotta ebben a kritikában egy kalap alá vonni a zsidó sorsot. Csak egyének vannak, és nem kollektív elbírálások. Sajnos, az idő férjemet igazolta, hatszázezer sorstárs és a maga pusztulásával. S itt meg kell mondanom: az új márciusi front egyetlen tagja sem jött érdeklődni a legnagyobb veszély idején, hol s merre van Pap Károly. Kari, ezt sajnos csak én tapasztalhattam, amúgy sem fogadott volna el segítséget senkitől sem, hiszen tudjuk, hogy például Sárközi György sem akarta senkinek a segítségét, de ezzel csak azt akarom mondani, hogy Karit meg sem kísérelte senki elrejteni. Ez a különbség. A vég ugyanaz. Elpusztultak, egy egész gárda pusztult el, s az egyénekre osztó bírálat szerzője csodálkozva láthatta, mint tömörül kollektív pusztulásba sok szeretett barát, jó író, s mi a különbség a között, hogy valaki saját sorsán, vagy pedig egy cikken keresztül látja-e a zsidó sebeket és bűnöket.

Úgy tudom, nem is igen találkoztak ezután. Mikor Illyés átvette a Magyar Csillag szerkesztését, újból jelentkezett. A régi, kedves, ellenállhatatlan hangján írt Karinak. „Remekművet" kérek tőled légy szíves mielőbb hozzám juttatni valamelyik novelládat. Férjem a legszigorúbban megtiltotta, hogy egyetlen sort is vigyek a szerkesztőségbe, és ekkor írta meg azt a levelet, melyet Illyés a Mártírok Könyvének nekrológjában említ: „Nyilvánosság elé lépni most?” „Csak olyan írásművei volt hajlandó, s azzal is falragaszon, amely után mindkettőnket nyilvánosan agyonlőjenek.”

S én mégis megszegtem a szavamat. Ez úgy történt, hogy a Mózes előadásainak lázában véletlenül egymásba ütköztünk a Nemzeti Bank előtt. Szemrehányással kezdtem: — No, Gyuszi, szép dolog. Ily sokáig nem hallani Magáról! S éppen most újságolja nekem Sándor Kálmán, hogy Maga nemcsak hogy újból megnősült, hanem gyerekük is van már! És mi, régi barátok, egyetlen szót nem tudunk semmiről! — Én senkinek nem szóltam erről. Nem szeretem magánügyeimet kiteregetni, hiszen maga tudja, Pap Károlyné — felelte Illyés. — De a kislányomat megmutatom. — Elővett egy fényképet, rajta egy csöpp kislány bámul a világba. — Ez lka, Marika.

— No de ha már találkoztunk, kedves Pap Károlyné, akkor hozzon valami kis „remekművet” Karitól a lapomba. —Jaj, drága Gyula, nem lehet ám! Hiszen megírta. Kari nem ad senkinek szépirodalmat.

28