Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 2. szám - Varga Mihály: A büntetés (novella)

r()a,'qa Mihály

A büntetés

Elkéstünk. Dugó remegett, mint a nyárfalevél. Én is.

— Bent a Főnök?

— Nincs.

— Hol van?

— A raktárban.

Láttam Bodza úr arcán a megvetést. És mintha gúny is vibrált volna a hangjában. Ő volt a legidősebb segéd. Az üzletben alig voltak vevők. Kint sütött a nap. Bodza úr intett, menjünk ki a raktárba.

Láttam, hogy elkomorult az arca. Éreztem a Főnök kezét a bőrömön. Puha, izmos, nagyon fehér keze volt, azt hittem, órákig szappanozza naponta.

Félve léptünk a raktárba. A hűvös félhomályban egy végére állított hordó körül hárman ültek, a három jóbarát: Csordás gyógyszerész úr, a csendőr tiszthelyettes — és a Főnök.

— Na most felugrik — gondoltam — és leakaszt két frászt.

Zsibőgni kezdett a bőröm.

A Főnök mosolygott.

— Ismerem én már ezt a mosolyt — suhant át rajtam — lecsap a villám a derült égből mindjárt.

— Elkéstetek?

Hallgattunk.

Tovább mosolygott.

— Na, csak nem féltek? — kérdezte kedvesen.

Dugó beugrott:

— Nem, Főnök úr!

— Látod, öreg! Dugó nem fél! Ő igazán kedves gyerek... Jó gyerek.

Odalépett hozzánk.

Összerezzentünk. Puha, izmos, nagyon fehér kezét újra a bőrömön éreztem.

Dugó közelebb húzódott hozzá. A Főnök kedvesen mosolygott. Egészen közel lépett. Arca csaknem az arcunkhoz ért. Szelíd és jó volt a tekintete.

Váltamra tette a kezét. Mozdultam, mintha léptem volna el tőle. Mosolygott.

— Ugyan, csak nem félsz? — Megsimogatta Dugó arcát.

— Ugye nem féltek?

— Nem, Főnök úr!

Az arcomhoz ért ezután. Puha, izmos, nagyon fehér kezét érezhettem a bőrömön. Féltem is, örültem is. Már rég nem simogatott meg senki.

A Főnök a barátaihoz fordult:

— Látjátok, milyen gonoszak! Félnek tőlem. Hát olyan rossz vagyok én?

Hirtelen Dugóhoz fordult:

16