Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 2. szám - Varga Mihály: A büntetés (novella)

— Rossz vagyok én, Dugó fiam?

Dugó a füléig elmosolyodott.

— Nem rossz a Főnök úr!

A nagyon fehér, izmos, puha kéz a levegőbe emelkedett. Ijesztő vonalat húzott az arcom előtt.

Újból összerezzentem.

Kedvesen rám mosolygott.

— Ne félj.

Belenézett mélyen a szemembe.

— Ne félj — mondta halkan. Nem bántalak.

És megismételte: — Én nem bántalak.

Nagyon fehér, izmos, puha kezét a vállamra tette. Nagyon fehér, izmos, puha kezdett lenni a világ.

Összenéztünk Dugóval. Először bátortalanul, aztán mosolygósán, azután összenevetve.

A Főnök elégedett volt.

— Végre!

A másik kettőre mosolygott. Azok visszamosolyogtak rá a hordó mellől. Ittak és mosolyogtak.

A Főnök hangja szelíd volt.

— Hogyan is hihettetek ilyen rossznak? Hogy is gondoltátok, hogy bántalak benneteket! Nem ismertek ti még engem. Honnan is ismernétek.

Felsóhajtott, hosszan, szelíden, fehéren, nagy, fehérpuha sóhajtással. Azután folytatta :

— Nem tudjátok ti azt, hogy mennyire fontos a jóság. A lélek. A lélek nyugalma. Az a belső, zavartalan nyugalom, aminek a jóság a szülőanyja . ..

Mosolygott, és az arcunkat simogatta. Teljesen nyugodtak voltunk. Már nem féltünk tőle. Szégyelltük magunkat előbbi félelmünkért. Az is átsuhant rajtam: még biliárd ozhattunk volna tovább, ha ezt tudjuk. Ha tudjuk, hogy ilyen megértő.

Kitalálhatta a gondolatomat.

— Biliárdoztatok?

— Igen.

— Az Iparban?

— Ott.

— Helyes. így van ez jól, fiúk. — A barátaihoz fordult: — Hát nem kedvesek?

Azok bólogattak:

— Ez így igaz! — És koccintottak fehéren, kedvesen, puhán.

És mosolyogtak ránk fehér-puhaságú mosolygással.

Szinte szerettem őket most.

Visszamosolyogtam rájuk.

Ekkor a Főnök ezt mondta:

— Elmehettek.

Kitágult a világ. Eddig, ha hittem is neki, hogy elmarad a büntetés, titkon mégis féltem. Hogy meggondolja magát. Most láttam csak, mennyire alaptalan volt a félelmem. Mennyire félreismertem őt.

Az ajtóból visszahívott bennünket. Kedvesen, szinte bocsánatkérően szólt hozzánk.

— Ne haragudjatok ... De a szabály, ugye megértitek? A kötelesség, meg kell, hogy értsetek! Én nem bántalak benneteket, de büntetés az kell. Ugye, belátjátok?

Tétován álltunk.

2 Forrás

17