Forrás, 1969 (1. évfolyam, 1-6. szám)

1969 / 1. szám - Nagy Faddi Éva: Az álmom: Madeira

Kiképzés. Vigyázz, pihenj. Tóth honvéd, ide hozzám. Piszkos a csizmája. Node srácok, engedjetek engem is a csaphoz! Kalaposnak felesége meg gyermeke van. Tizennyolcévesek. Majdnem mindnyájan előfelvételisek vagyunk. Hát te Tóth Zalán? Apám, a nők! Micsoda idomok, ezt a képet nézd! Nézzétek a kártyámat, srácok! Olyan nőm van kinn, hogy megnyalnátok a szátok szélét! Vaskai, te stréber. Vaskai csak eszik. Egy plusz adagért fejreáll. Nesze Vaskai, itt a rántotthúsom, állj fejre. Nézzétek. Piszok kövér disznó vagy Vaskai. Fogadok, nőd sincs. Fogadok, még le sem feküdtél senkivel. Tóth honvéd, körletmosás. Tóth honvéd, újra körlet mosás. Tóth honvéd, vigyázz! Pihenj, vigyázz. Fegyvert vállhoz. Tűz! A bábura célozni. A bábura. Akadályfutás gázálarcban. Elvtársak, a Magyar Néphadseregre szükség van. Amíg az imperialisták növelik fegyverkészleteiket, addig szükséges a védekezésre felkészülni. Elvtársak, mi nem akarunk támadni, mi a hazánknak akarunk biztonságot nyújtani. Amíg a világ egyik fele fegyverkezik, addig a másik fele is kénytelen fejleszteni a haditechnikát. A százados részeges. Az alhadnagy rendes fickó. A szakaszvezetővel is ki lehet jönni. Fegyelem. Elvtársak, anyu írt. Anyuci. Otthon korsós lányok libegtek a heverőm fölött. Esszük a vagdalthúst. Hosszú lövészeten vagyunk. Nem írhatok, anyu. Sátorban alszunk, éjszaka riadó. Éleslövészet. Az emberre ráordítanak, amíg új. Ismerni kell az emberi természetet. Rakéta világít. A háborúra célozni Hideg az árok, félig vízzel, de nem lehet kimenni, ez csak játék a háborúhoz képest, holtfáradtan visszaérünk a sátorba, közben kihozták Iza lapját, csak az a szamár Vaskai elfelejtette ideadni. Kedves Zalá- nom, minden üres, hogy elmentél, ne félj, úgy elröpül az a két év. Ne légy szomorú. Iza. Hülye Vaskai, miért nem adta ide hamarabb. így is nagyon jó. Az ingébe rakta. Halas százados leszidta. Megvonták a kimenőt. A puska nincs kitisztítva. Ha itt van az ellenség, elvtársak, ebben a háromszögben. Rettenetes. Nem jó katonának lenni. Iza eljött vasárnap. Iza már tíz vasárnap eljött. Az ember örökös készenlétben van. Háromszor kapott eltávozást. Eltávozást. Az erdőben ősz volt. Iza szereti az őszi leveleket. Aragont olvas, nem nevet a Madeirán. Egyszer majd eljutsz, Zalán. Izának két kicsi szeplő van a vállán. Iza egy héten négy levelet ír. Német tanfolyamra jár. Rossz itt. Mégse szabad . . . Most az egyszer ki kell bírni. Ha gyereke lesz Izának? Ha gyerekünk lesz? Tíz hónap van még. Gyerünk idő, rohanás. Lehet olvasni, tévét nézni, de kit érdekel, hosszúak a vasárnapok, idegölő, mikor múlik el a tíz hónap, a dróton kívül ott Iza. Anyu. A korsós lányok. Tomi és apa. Ők is írnak. Az ember szereti a szüleit. A szülei nem torkolták le. A dróton túl dolgozni kell. Elvtársak, ha innen egyszer kikerülnek, én az általános és teljes leszerelés híve leszek, mert az imperialisták . .. Elvtársak, nem jó katonának lenni. Tudom, hogy kell, elvtársak. Vaskai még mindig fejreáll a rántotthúsért, a Kiss Petya, egy új srác, most helyezték ide, örökké az intellektusával nyaggat, szakbarbár mókus, Tóth szakaszvezető nem mos körletet, Iza írt, alig van már két hónap, Iza terhes, hogy tud ilyen ólomlábakon zötyögni az idő, még a mai napból is tíz óra van hátra. Iza, ne keseredj el. Nézz albérletet nekünk. Megyek nemsokára. Olyat nézz, ahol nem kötik ki a gyermektelenséget. Milliószor csak rád gondolok, Zalán.

— Igen, a meggyorsult életritmus, a világszerte korábban bekövetkező biológiai érés — mondta az apja az esküvőn. Iza szülei is ott voltak. Udvarias volt hozzájuk. Már tűkön ültek Izával, rohantak volna a hatszáz forintos szobájukba. Csak ketten tudták a gyereket. Eddig még arra is alig volt mód, hogy ki beszélgessék magukat, két hete szerelt le.

— Figyelembe kellene venni — mondta az anyja —, hogy bizony sokszor anyagi alapok nélkül indulnak a fiatalok. Nagyobb lakáskedvezményt vagy nagyobb kezdőfizetést . . . Sokan, ha nem akarnak elszakadni vagy abortáltatni, nem találnak más megoldást az albérletnél.

Még egyszer végigcsókolták a négy szülőt, a tanúkat, Tomit meg Iza öccsét, aztán végül elmehettek.

— Mindenkit váratlanul ért az esküvő.

— Igen, olyan jó, hogy végre itthon vagy. A lány szürke szemében könnyeket látott.

— Mi bajod? Miért sírsz?

— Hát tudod . . . Biztosan miatta.

— Milyen jó lesz majd — ölelte át Izát. — Csuda kedves kis gömböc lesz, meglátod. Majd gurigatjuk a szobában.

Másnap ment a szobafestőkhöz. Segédmunkás lett. Papírcsákót csinált magának és fütyürészett, mint az inasok meg a mesterek. Izára gondolt, várta az estét, hogy találkozzanak. Szépnek találta Izát, szebbnek, mint ahogyan emlékezett rá. Hazafelé magában beszélgetett hozzá. Eltervezte, hogyan viccelnek majd.

Iza nem jött elé az udvarra. Pedig bekopogott az ablakon. Mosogatott és bosszús lett, mert a forróvíz megsütötte a kezét. Kopogott az ajtón is, hogy megtréfálja.

— Jaj, ne ijesztgess — kiáltott rá Iza —, nem elég, hogy megforróztam a kezem.

Semmit sem tudott elmondani a tervezett mondatokból. Értelmetlen lett volna belehadarni a szürke csöndbe. A törölgetőruha után nyúlt.

— Miért nem hagytad nekem? Majd én megcsináltam volna. Hosszú ideig csöndben voltak.

— Most mit nézel? Igen, ilyen randa is tudok lenni.

— Amikor katona voltam . . . Amikor katona voltam, mindig magam előtt láttalak.

— És most?

Mint amikor az üveggyöngy beporosodik — gondolta.

— A hétköznapok.

10