Forrás, 1933-1934 (1-2. évfolyam, 1-5. szám)

1933-11-05 / 1. szám

A STRAND A városszéli tavacska iszapos vizében mocskos hullámokat ver­tek a ficánkoló fürdőzők. A korhadt kabinok majd kigyulad- tak az égő nyárban és még a nád pörkös lándzsái is aléltan hajlottak a viz felé. A lányt először látták kint a strandon, a fény zuhanya pi­rosra csipte bőrét, arányos, haj­lékony termetén fehér dressz feszült. Vidám volt és ifjúsága bimbós kedvében kacagva ug­rándozott a homokon. Beszaladt kabinjába, tükrében megbámulta barnuló arcát, majd ismét ki­rohant a fürdőzők közé. Szőke, napsütött huncut szirénnek tet­szett, amint végigfutott a fövé­nyen. Gondtalan kacarászó vidám­ságával mindenkit magával ra­gadott. Öregedő férfiak éhes szemmel fordultak utána, az öre­gedő nők megirigyelték kacagó lelke szép börtönét: testét. Moz­dulataival, ugrabugra szelessé­gével ő maga volt az élet. Nem ismerte még itt senki, idegen volt, talán nagyvárosi hölgy, ki látogatóba érkezett a pulya városba. Széttárt karokkal futott a nap után, mintha meg akarta volna fogni a felhőkben úszó tüzlab- dát. A parton vesztegelő mentő­csónak vöröskeresztes lobogó­ját is kiemelte a csónakfarból és a fövenyen heverők felé lo­bogtatta. Pezsgett a vére s bőre alatt szinte ugráltak az izmok, mitsem törődve a körülötte állókkal, utánozta a békaku- ruttyolást, a fürdőmester figyel­meztető kiáltozásait s amint ke­12 zére állt, szőke hajának puha szálai arcába hullottak. Mindenkit elbűvölt opál sze­mével, torzivü kívánatos szájá­val, szoborszép törzsével és moz­dulataival. Testében annyi bar bár erő és ügyesség feszült, mint valami acélinu, rugalmas emberhez hasonló hajlékony, fi­nom lényben. A nap elomlott és tüzével felgyújtotta az alkonyatot. Nyu­gaton sötéten permetezett az ég és a barna felhők belecsavarod­tak a bíbor lángokba. Lehűlt a levegő és már senki sem tartózkodott a vízben, a fürdőzők a parton száritgatták magukat, hajukat, dresszeiket s a tócsa úgy elcsendesedett, mintha a nyugalom vasalója si­mult volna végig redőin. A lány a trambulínon állott. Most a magasban a lengő léc peremén, a mély viz felett szét­tárt karjaival aranyszobornak tetszett. Keskeny csipője még jobban megnyúlt s az alkonyat simogatva siklott végig csurmos szőke haján. Mindenkielámult termetepom- páján, teste határvonalait mintha fénylő sávok vonták volna be. Á partonállók nem tudtak el­mozdulni mellőle, amint alko­nyatba olvadva sugárzó testtel ott állott a lengő lécsarkon. A léc megpattant és a lány, mint feszes aranyiv hullott a vizbe, mintha a felhőkben úszott volna, úgy tetszett mindenkinek. Karjai közé szorított fejjel fú­ródott a tóba, amelynek felüle­tén parányi gyűrű jelezte csak ugrása nyomát, majd felbukkant

Next

/
Thumbnails
Contents