Forrás, 1933-1934 (1-2. évfolyam, 1-5. szám)
1933-11-05 / 1. szám
és széles karcsapásokkal úszott előre a bibor felé, hol komor jegenyék szegélyezték a városhoz vezető utat. A tó csillogott és a lány, mint bukdácsoló szobortorzó emelkedett ki a hullámokból. Még itt is viccelt, lábaival szökőárt verve merült alá és ismét kibukott az alkonyattal árnyékolt vizből. Már a mélyben volt, hol sok embermagasságot nyel el a tó. Kacagása partig gurult a csendes vizháton, és kezével búcsút intve alámerült. Csodálták szívós tüdejét, rend- kivüli ügyességét, kacagtak és mosolyogtak rajta, együtt örültek vele az életnek, a fénynek, a levegőnek, a nyárnak. De percek múlva már gyanússá vált, hogy mily hosszú ideig marad a viz alatt. A fürdőzők sápadtan figyelték, hogy hol fakad fel a viz s merre bukkan elő a leány kacagó feje. Egyeseket magával ragadott a képzelgés és látni vélték a nád között, azonban a vízben csak apró buborékok persegtek, a halak és békák lélegzetei. A városból hazatérő munkások, kik itt lakhattak valahol a tó környékén, rudakat hoztak elő és azokkal kutatták a vizet, hinárt kavarva színére, — Itt van! Lábszárait, mint nyálkás zöld bilincsek fonták körül a hinár szálai, arcát bemaszatolta az iszap, szemeinek fakó tükrét köddel vonta be az elmúlás hályoga. Az orvos, fürdőmester hiába kísérleteztek, a tüdő néha felhördült, megrándult az arc is, de mindez az élet szomorú torza volt csupán. Mosolygó arcú férfi tartott feléjük s amint közeledett, metszőn fütyölt, mintha jelt akart volna adni magáról. Haragosan bámultak reá, de ő közömbösen haladt el mellettük, ügyet sem vehe arra, hogy mit is tárgyalnak olyan kétségbeesetten. Érdeklődésén kívül állott itt minden, sietve tartott egy kabin felé, melynek résein szálankínt dugdosta be a virágot, mit magával hozott. Választ nem kapott újabb füttyére sem és ekkor megkopogtatta a deszkafalat. — Hiába. Sarkon- fordult és arcáról leritt a sértett hiúság kifejezése. Ekkor a csoportosuláshoz ért, arcán megdermedt a dac s az emberek sötétlő koszorújában meglátta a leányt, ki, mint áléit virág, élettelenül feküdt a homokon. Melléje vetette magát, kétségbeesetten emelte fel a leány karjait, de azok visszahullottak a földre, Szivéhez tapasztotta fülét, hogy meghallgassa dobogását, de a szív nem kopácsolt többé. Rimánkodva, esdve nézett körül, mintha tanácstalanságában segítséget várna. Majd dörzsölni kezdte a szív tájékát, megható volt, ahogy konok akarata, küzdött a lehetetlenért. Homlokán kidagadtak az erek, halántékáról patakzott a verejték. Szánandó volt meddő sikraszállása azzal, ki erősebb nála. Könnyesen nézett az égre, szemében halott szerelmének fénye csillogott. Az ég sötétlő alján pedig, mint szikrázó aranyszeg, melyre életet akaszt a Mindenható, felragyogott egy csillag. MARISS JÓZSEF 13
