Folia Historica 35. (Budapest, 2020)
I. TANULMÁNYOK - Miklós Tamás: Front előtt, front alatt, front után. A második világháború eseményei Csolnokon 1944-45-ben
Rittling Tamásné és családja szintén az egyik bányaalagútban próbálta meg átvészelni a harcokat. Életkörülményeikről az alábbiakat elevenítette fel: „Dunyhát, párnát, pokrócot és kis ennivalót is vittünk magunkkal, mikor leereszkedtünk a bányába. Odalent vasúti fákból készítettek ágyféléket, oda tettük a takarókat és azon aludtunk."50 51 A lakosság abban a reményben húzódott a pincékbe és a bányajáratokba, hogy hamarosan hazatérhet onnan. A hadi helyzet azonban felülírta a reményeket, így a csolnokiak kénytelenek voltak huzamosabb időt ideiglenes menedékhelyeiken eltölteni. Idővel a lakosság élelmiszerkészletei is megfogyatkoztak, pótlásuk pedig újabb, addig ismeretlen nehézségekbe ütközött. A nélkülözés napjait Dobay Pál így elevenítette fel: „A maradék élelmiszer is elfogyott, és egyre jobban szenvedtünk az éhségtől. Emlékszem azokra a napokra valamikor január 20-a után, amelyeken már kenyeret sem láttunk. Megható emlékként gondolok még ma is arra a járőrben lévő katonára, aki valamelyik este, fehér hólepelben eljutott mihozzánk, és szüleim kenyeret kértek tőle. »Bajban ismerszik meg a barát« - tartja a közmondás. Az első kérő szóra odaadta a nála lévő kenyérporció felét. Nyilván megesett a szíve a három csonttá soványodott gyerekeken. Kékszemű, barnahajú kerekarcú fiatalember volt. Kenyérzsák és puska volt nála. Az övére két tojásgránát volt drótozva. Jó oka volt bennünket, civileket is megnézni, mivel a kitűnően működő szovjet hírszerzés hozzánk is eljuttatott egy idősebb magyar katonát és egy magát pesti menekültnek mondó nőt, akinek viselkedése szemet szúrt a felnőtteknek. Mint később kiderült a német parancsnokságon, valóban kémek voltak, akik hozzánk, a két ellenséges arcvonal közé a senki földjére is eljutottak, figyelve az ellenséget és a mi hangulatunkat. Édesapám megörülve a napok óta nélkülözött kenyérnek, ismét kért a német katonától. Ekkor láthatóan nem jó kedvvel, a maradéka felét is odaadta." Micsán Jánosné (született Nagy Mária) arról számolt be, hogy az élelmiszer pótlására „[ejsténként a férfiak gyűjtőútra indultak. Bementek a környező pincékbe, és ahol találtak valamit, egy kis krumplit, vagy bármit, ami ehető volt, elhozták."52 A lakosság csak a legszükségesebb használati tárgyakat és ruházatot vihette magával a pincékbe és a bányajáratokba. Ingóságaik nagy részét és a háziállatokat is mind hátra kellett hagyniuk. Ezzel kapcsolatban Rittling Tamásné megemlékezett arról, hogy bátyja nem csak azért hagyta el rendszeresen a bányajáratot, hogy élelmiszert szerezzen, hanem azért is, mert kétnaponta hazajárt megetetni lovukat: „Az akna bejáratától körülbelül száz méterre volt a házunk. A bátyám kétnaponta járt haza etetni a lovat. Még jó, hogy a németekkel tudott beszélni, így kiengedték. Később már nem is kérdezték, hova megy, ismerték jól. Mikor visszatért az alagútba mindig hozott nekünk krumplit, vagy babot, hogy tudjunk mit enni. Szilveszter felé még több család jött le az alagútba, aztán elomlott a kas. Akkor már csak egy létrán lehetett kimenni az alagútból. Egyszer, amikor a bátyám ment megetetni a lovat, a németek azt mondták neki, hogy többé ne jöjjön, mert az oroszok állandóan lőtték azt a területet, és ha kimegy, az életével fizethet. Többé nem ment már ki, biztosan éhen halt a ló."53 50 Interjú Rittling Tamásné (született: Wieszt Mária) egykori csolnoki lakossal (Göbharter Eszter). 51 Interjú Dobay Pál egykori csolnoki lakossal (Miklós Tamás). 52 Interjú Micsán Jánosné (született Nagy Mária) egykori csolnoki lakossal (Göbharter Eszter). 53 Interjú Rittling Tamásné (született: Wieszt Mária) egykori csolnoki lakossal (Göbharter Eszter). 92
