Folia Historica 34. (Budapest, 2019)

II. KÖZLEMÉNYEK - T. Orgona Angelika: Ismeretlen ismerős. A Magyar Nemzeti Múzeum ónkannája 1524-ből

tanács protokolluma az 1421-1526 közötti időszakról. 1497-ben készült el a település első pecsétnyomója. ’ A város a kora újkorban a Szapolyaiak, majd a Thurzók, Csákyak, és a Rákócziak birtokává vált, önállóságát csupán a 18. században nyerte vissza. Építészeti emlékei közül figyelmet érdemel a ma is álló középkori kőhíd és a 14. században épült, a 15. században átépített Mária mennybevétele patrocíniumú gótikus háromhajós plébániatemplom, értékes berendezésével. Az északi oldalán található szentségtartó ház István kassai kőfaragómester munkája. A bronz keresztelőmedence iglói mester, Johann Wagner műve. A templom kőstalluma prágai kőfaragó munkája, a fából készült pedig az Iparművészeti Múzeum Bútorgyűjteményét gazdagítja.8 9 10 11

A gölnicbányai varga céhről csak a későbbi időszakra vonatkozóan vannak adataink. Privilégiumait 1706-ban kapta meg. '1 A 18. század végén az asztalosokkal és tímárokkal egyesült céhként működött, erre vall az Iparművészeti Múzeumban őrzött, 1782-es évszámú fémkanna.12 13 Ez persze nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a 16. század elején a gölnicbányai vargáknak önálló céhe és kannája volt. Egyelőre azonban nem ismerünk hitelt érdemlő bizonyítékokat a céhkanna szepességi provenienciájára vonatkozólag.

A kanna fülén látható, háromszor beütött liliomos városjegy újabb probléma elé állítja a kutatókat. (5. kép) Hosszú időn át tartotta magát az a vélekedés - nem függetlenül a gölnicbányai eredeztetéstől - hogy az edény a szepességi bányavároshoz közeli Kassa ónműves mestereinek remeke lenne.1 Holl Imre azonban a középkori magyarországi ónműves emlékekről szóló tanulmányában megcáfolta ezt, és a beütést a sziléziai Neisséhez (ma Nysa, Lengyelország) kötötte.14 Sem Kassa, sem Neisse városjegye nem maradt

8 Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (továbbiakban MNL OL) U 672 (https://archives. hungaricana.hu/hu/charters/view/276512/?pg=204&bbox=-374%2C-2963%2C3153%2C-808) (2019. január. 23.)

9 Gölnicbánya város pecsétje. 1497. okt. 22. MNL OL V 8. No. 1237. (másolat)

10 Iparművészeti Múzeum, Bútorgyűjtemény, ltsz.: 64.266.1. Batári Ferenc: Művészet és mesterség. Fa, bútor. Bp., 1989. 24-27.; Vadászi, Erzsébet-. La stalle de Gölnicbánya. Ars Decorativa 6. (1979) 47-70.; Hajnóci R. József: A szepesi bányavárosok története. Lőcse, 1903.; Wenzel Gusztáv. Magyarország bányászatának kritikai története. Bp., 1880. 331.; Fekete Nagy Antal: A Szepesség területi és társadalmi kialakulása. Bp., 1934.126-136.; Díváid Kornél: Iparművészeti emlékek. Szepes- vármegye művészeti emlékei 3. Szerk.: Vajdovszky János. Bp., 1907.10., 13., 38.

11 Szádeczky Lajos: Iparfejlődés és a czéhek története Magyarországon. Okirattárral (1307-1848) Bp. 1913. 261-262. Az ónkanna azonosítója: Iparművészeti Múzeum, Ötvösgyújtemény, ltsz.: 20789.

12 A magyarországi céhes kézműipar forrásanyagának katasztere 2. Szerk.: Éri István-Nagy Lajos- Nagybákay Péter. Bp., 1975. 264.

13 Éber László: A bronz és az ón. In: Az iparművészet könyve. III. Szerk.: Ráth György. Bp., 1912. 127-196.193.; Hintze, Erwin: Süddeutsche Zinngiesser III. Tauberbischofsheim bis Zwiesel. Mit Anhang: Eisass, Österreich, Schweiz, Ungam. (Die Deutschen Zinngiesser und Dire Marken VII.) Leipzig, 1931.417.; Horvath Henrik: A kézműipar új formái. In: Magyar művelődéstörténet. II. Magyar renaissance. Szerk.: Domanovszky Sándor. Bp., 1940. 600.; Weiner Mihályné: Ónmű- vesség. Bp., 1971. 22., 2. kép; Weiner, Piroska: Zinngiessermarken in Ungam. 16-19. Jahrhundert. Bp., 1978.56.; Németh G. i. m. 17.

14 Holl, Imre: Zinn im Spatmittelalterlichen Ungam I. Acta Archaeologica 39. (1987) 313-335., 333- 335.

114