Folia historica 23/2

Balahó Zoltán-Gál Vilmos: A pozsonyi hídfő története

Szeptember 21. — Ezen a vasárnapon autókon bejártuk mind a három községet, és megkezdtük az ingatlanok számbavételét. Fényképeztünk, majd a helyi közigazgatási apparátus segítségével minden fontosabb adatot feljegyeztünk. Oroszváron volt a hercegi rangra emelt, Lónyay Elemér tulajdonát képező kastély, amelyet Stefánia főhercegnő, Rudolf trónörökös özvegye, a belga királylány, kapott meg második házasságkötése alkalmából.

9 A kastély a jelen század elején épült Tudor-stílusban

1

0; kissé hivalkodó, nem ide, a kisalföldi sík területre való, inkább Skócia zord hegyvidékére passzolna. Részlegesen kifosztott állapotban leltük, az értékesebb berendezési tárgyakat még a háború alatt a belga állampolgárságú örökösök elvitték, a könyv- és levéltári anyagot néhány nappal ideérkezésünk előtt Fügedi Erik'

1 történész barátom - aki akkor az ilyenek felett kormánybiztosi hatalommal rendelkezett - teherautón elszállította. A három község együttes lakossága közel kétezer főre tehető. Horvátjárfalu és Dunacsún lakói horvát - helyi elnevezésük szerint - krobót anyanyelvűek voltak, magyarok csak az egykori Batthyány-Strattmann'

2 - és a Zichy-uradalom gazdasági cselédei, mintegy kétszázan. Oroszvár lakossága sváb vagy elmagyarosodott sváb többségű. Néhány kisiparos volt még magyarnak számítható. Mint körjegyzőségi székhely, az igazgatási alkalmazottak is a magyarok soraiból kerültek ki, őket még az átadás előtt az ország belsejébe helyezték át. A lakosság értesült az átcsatolásról, azt megnyugodva várta. A nemzeti érzület szempontjait itt háttérbe szorították a gazdasági, megélhetési érdekek. A három falu lakosságának természetes piaca a közeli nagyváros Pozsony, s nem a távolabbi kisváros, Mosonmagyaróvár; Győr város vonzása már nem hatott. Az oroszvári svábok között elterjedt a hír, hogy még az átadás előtt őket, mint volt Volksbund'

3 tagokat kitelepítik Németországba. Megnyugtattuk vezetőiket, hogy a kitelepítés már lezárult; viszont Csehszlovákiában még fénykorát élte a kisebbségiek üldöztetése. Ennek szomorú „eredményeit" megtapasztalhattuk, amikor hazatérésünk előtt meglátogattuk a rajkai menekülttábort és gyermekotthont. Itt tudtuk meg, hogy Szlovákiában, a magyarlakta vidékeken az iskolakötelesek számára megkezdődött a harmadik „lyukas" év. Kibontakozóban volt az általános írástudatlanság, hiszen kb. százezer gyermek ítéltetett ezúton fél-vagy egész analfabétaságra. Szeptember 22. - Végre enyhült a hőség. Két kisautónkon bejártuk és tüzetesen leírtuk a tervbevett új országhatárt az eddigi osztrák-magyar-csehszlovák hármas határponttól kezdve egészen a Dunáig. Egyikünk diktálta az iránypontokat, a másik írta. Egy helyen, ahol a határvonal későbbi jegyzőkönyvi leírásában ez a határjel mint „Kopasz Jegenye" kifejezés került a szlovák szövegbe is, mert a jegyzőkönyvezéskor a szlovák tolmácsnak (Juraj Palkovic) nem jutott eszébe a megfelelő szlovák szó, de az is elképzelhető, hogy a szövegezéskor már kissé (győzelem) ittassága tette figyelmetlenné. Szeptember 23. - A küldöttség Teleki Intézeti részlege visszautazott Budapestre. Szeptember 24-25. - Intézetünkben feldolgoztuk a begyűjtött anyagot, amiből elkészítettük a három átadásra kerülő falu „kisded monográfiáját" (Amely azonban - valószínűleg 1956-ban, az Országos Levéltárban - megsemmisült). Október 2. - A három község átadása ügyében részt vettem előbb a Külügy- majd a Belügyminisztérium értekezletén. Ez utóbbinak betűszerinti jegyzőkönyvi szövege ez: JEGYZŐKÖNYV A második számú albizottság által 1947. október hó 2-án tartott ülésről. Jelen vannak: Dr. Szondy Viktor, rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, az albizottság elnöke, dr. Nábráczky Béla, külügyminisztériumi miniszteri fogalmazó, jegyzőkönyvvezető. 189