Folia historica 19

I. Tanulmányok - Bánknti Imre: Néhány gondolat a trencséni csata (1708. augusztus 3.) előzményeiről és következményeiről

napi eset után nemhogy szívek elesett volna az hadirendnek és az confoederatusoknak: sőtinkább újabb buzgósággal s hittel megerősítvén szíveket az ellenség igyekezetinek teljes erővel ellentállottunk." Igaz, Nyitra elesett, Ocskay elpártolt, de Simontornyánál megverték a rácokat. „Az békességtül nem félünk, sőt kívánjuk, de ne gondolkozzon ellenségünk: az mostani máris reparált casusunkkal úgy kívánjunk békélleni, amint ő talám vélekednék, hogy csak magának, és nekünk nem tetsző törvénytelen conditiókat praescribáltasson s azokra bennünk(et) kötelezhessen."

6

0 Noha a levél a cári udvar tájékoztatására szolgált, s ezért alaposan megkozmetikázott képet adott az ország valóságos helyzetéről, de már benne volt, hogy Rákóczi nem változtat követelésein, tehát a háborút folytatni fogja. Emlékirataiban viszont, jó pár évvel később, másként emlékezett vissza a vereségre és az utána következő hónapokra: „Soha még vereség ennél szégyenletesebb és szánalmasabb nem volt, és nem is voltak még csatavesztésnek szerencsétlenebb következményei." „E szerencsétlen nap után már semmi sem sikerült."

6

1 3. Sárospatak: a háború folytatásának kikényszerítése - 1708. december 4. Az eredetileg Tállyára meghirdetett, majd Sárospatakon összeült országgyűlés általános és országos békevágy közepette nyílt meg, amely az ország társadalmának minden osztályát eltöltötte. A parasztság, a városok nyomorogtak, éheztek, a termelőmunka és a kereskedelem megszűnt, a katonaság fizetetlen, a lakosságon élősködik, a pestis pedig egyre nagyobb területen pusztít. A külpolitikai helyzet sem ígér semmit: a franciák maguk is a vereség felé haladnak, a magyar felkelést üres ígéreteken kívül mással nem támogatják, beszüntetik a pénzsegély folyósítását is. A tengeri hatalmak igyekeznek ugyan közvetíteni, de csak azért, hogy a császár erőforrásait teljesen a francák ellen használhassa fel. Nemzetközi garanciát az udvar egyáltalán nem hajlandó elfogadni, különösen katonai sikerei után nem. Oroszország le van kötve a svédekkel, majd a törökkel, különben is a Habsburgokkal semmi komoly érdekellentéte nincs. A bányavárosok elvesztek, Erdély elveszett, a Dunántúl éppen elveszőfélben volt. A pusztult, kimerült ország tehát a békében reménykedett, s ez az egész társadalom érdeke volt. Rákóczi azonban nem akarta tudomásul venni a katasztrófát, bár a helyzet most sokkal súlyosabb és fenyegetőbb volt, mint 1707-ben, pedig akkor is csak egy visszatetsző véres jelenettel sikerült az ellenzéket elhallgattatni. A fejedelem persze jól tapasztalhatta és ismerte a Sárospatakra összegyűlt küldöttek hangulatát. Károlyit így tájékoztatta, s egyben segítséget is kért tőle: a gyűlésben, ,jólehet az számadásokon kezdvén az dolgot, azok most is continuáltatnak: de szokásunk szerint eztet is megúnván, úgy veszem észre, leginkább bánják, hogy hallgatásban vagyon békesség állapotja, melynek óhajtásával annyira kiadják magokat, hogy minden difficultás nélkül székiben beszéllik desperatióbul esett kívánságokat; melyre nézve, hogyha az odavaló dolgok megengedik, én valóban szükségesnek látnám az Kegyelmed idevaló gyüvetelit, és az Tiszántúl való hadak is jó vólna, ha követeket küldenék, oly instructióval, hogy mivel ők vóltanak akik legelsődször fegyvert emeltenek ezen ügy mellett, tudják, hogy nemcsak az németnek elfelejthetetlen bosszúállása alá esnek - de még az több vármegyék és hadak is jövendőben az ő kénszerítésekkel menthetnék magokat; obtestálják az országot, hogy oly securitásrúl provideáljon, ha békességet kíván csinálni, az mely által lehessen nékiek mihez vetni hátokat; engemet is hasonlóképpen sokszor eleitül fogvást adott hitemre kénszerítsenek, hogy őket el ne hagyjam, mert ha szintén az vármegyék békélnének is, hozzámvaló hűségeket megtartani kívánják, és mindaddig inkább fegyver alá vetni életeket, míglen elégséges securitást nem nyerhetnek, mintsem oly békességre adni magokat, az melyben 74