Folia historica 19

II. Közlemények - új szerzemények - Brestyánszky Ilona: Egy zsidó ötvöscsalád, a pozsonyi Becker-dinasztia munkássága

országgyűlés székhelye 1848-ig. Itt koronázták a magyar királyokat. A középkor óta fontos kereskedelmi, ipari és kulturális központ. Lakossága a 13. század végétől zömében németajkú volt, így a céhes ipart űző polgárok is. A héber források szerint már all. században voltak zsidó lakosai. III. Endre magyar király 1291. december 2-án kiállított, Pozsony városának adott privilégiuma az ottani zsidókat a keresztény polgárokkal egyenjogúvá tette. A 13-16. században a hitközség virágzott, gazdagsága és tekintélye miatt az ország zsidóságában jelentékeny, gyakran vezető szerepet játszott. A 14. század yégétől az egykori Kalapos és Hummel utcában laktak, itt állt 1399-ben épült zsinagógájuk is. Akkori számuk 8-900-ra volt tehető. Az 1421-es ausztriai és az 1496-os stájer zsidó kiűzetés után sokan Pozsonyt választották lakóhelyül. A mohácsi vész (1526) után azonban kiűzték őket.

1

0 A 17. század elején - mint Magyarországon általános volt - a korona és néhány nagybirtokos főúr birtokán találtak menedékre, a pozsonyiak, a Pálffy grófoknak a pozsonyi vár alján lévő birtokán. (Innen a név Schlossgrund, Schlossberg.) Váralja ma már egybeépült Pozsonnyal, az itt és a Zuckermandel nevű, később Pozsonnyal szintén összeépült részben volt az egykori gettó. Zsinagógáik is itt voltak. A 18. század elejétől kezdve újra fejlődésnek indult a hitközség. A török hódoltság alá került Magyarországon a magyar zsidóság szellemi központja lett, miután a török Pozsonyt és a Dunántúl jó részét nem foglalta el. Vezető szerepét a 18. század második feléig megtartotta. Jesivája ez időben a rabbinikus tudomány európai gócpontja is volt. Az 1736-os országos zsidó összeírás 120 családfőt mutatott ki. Adatok tanúskodnak arról, hogy köztük többen ötvösök voltak.

1

1 A családok Ausztria és Németország mellett főképp Cseh-és Morvaországból vándoroltak be. A gettót III. Károly császár 1712-ben létesítette, utóda, Mária Terézia a zsidók lakta területet bezárható kapukkal elkülönítette. A császárnő a keresztényeknek megtiltotta az itteni megtelepedést. A gettó kapuit csak az 1834-1840-es reformországgyűlés után távolították el. Pozsony gazdasági fejlettségére jellemző, hogy már a középkorban neves ötvöscéhe volt. A 15. században és a 16. század első negyedében 14 ötvös működött a városban. A mesterek jórészt hazai, főleg pozsonyi német polgárok voltak, de a 17. századtól kezdve sok a más hazai és külföldi, elsősorban bécsi bevándorló. A cseh-morva terület a másik forrásvidék, más távolabbi országból csak elvétve akad egy-egy céhbe telepedést kérelmező. A céh németül írt naplói fennmaradtak, ma a Városi Múzeumban őrzik. 1575-től vezették őket.

1

2 A pozsonyi Várhegy oldalában (Schlossgrund, Schlossberg) lévő gettó zsidó ötvösei, mint ekkortájt Közép-Európában, Cseh- és Morvaországban, Lengyelországban, általában itt sem tartoztak a céhhez, de előfordult, hogy különösen a 18. században hosszú huzavona után, legtöbbször felsőbb utasításra mégis felvették őket, vagy - ez a 19. századra jellemző - vidéki mesterként szerepeltek a céhben. A napló ennek ellenére gyakran foglalkozik a zsidó ötvösökkel, mint Prágában és Lengyelországban, mert a kontár módra működő, a céheknél olcsóbban dolgozó mesterek állandó konkurrenciát jelentettek a céhnek. A céhbe lépés zsidók számára jellegzetes eljárásának jó példája az 1759-tól 1780-ig kimutatható, a Sziléziából bevándorolt Weiszmann Mihály

1

3 esete - aki mert Váralján működött és lakott feltehetőleg zsidó mester volt. Evekig pereskedett vele a céh. Az 1759. július 29-én kelt céhkönyvi bejegyzés szerint: „A Schlossbergen lakott és több, mint kilenc éven át szabadon dolgozott, anélkül, hogy valamely céhbe be lett volna írva, miáltal az ötvösök existenciáját a városban megnehezítette". Végre mégis „a céh elé járult és abba magát beiktatni óhajtotta", amit neki ugyan a céh megengedett volna, de remekét megcsinálni nem akarta és nem is jelentkezett többé a céh előtt, hanem ügyét per útján vitte dűlőre. A városi tanácshoz és a helytartósághoz fordult. Ezek kérvényét elutasították. Végül „egy magas állású nemes személy" pártfogásába jutott, akinek révén „a király őfelségétől egy éles rendelet jött le, amit 172