Folia historica 19

II. Közlemények - új szerzemények - Brestyánszky Ilona: Egy zsidó ötvöscsalád, a pozsonyi Becker-dinasztia munkássága

A legrégibb zsidó egyházi kegyszer a tórarudak végződésére illesztett rimon. Héber neve éc chajim, az élet fája, mert rátekerik a Tóratekercset, a Mózes öt könyvét tartalmazó Szentírást. Használatát már Maimonides (1135-1204)

2 is említi. A fostati zsinagóga tóraékszerei között három pár is szerepelt. A késő középkorban még a tórarudakkal egyszerre alakították ki, mint azt a 14. századi zsinagógabelsőt ábrázoló, szarajevói spanyol Haggada miniatúrája mutatja. Kezdetben kialakítása gránátalmaidomú volt, mely Keleten az élet és a termékenység szimbóluma. Közel-Keleten, így Törökországban még ma is ilyen végződés használatos. A budapesti Zsidó Múzeum, felirata szerint 1602-ből származó, a pesti spanyol szefárd hitközség számára készült vörösréz rimonja is ilyen kialakítású.

3 Európa egyes országaiban azonban a fejlődés folyamán különböző típusai és formái alakultak ki. Nyugat-Európában már a 15. században felcserélték az eredeti gránátalma formát az architektonikus kiképzésű toronyformával, kis erkélyekkel. Ilyen kialakítású a legrégibb fennmaradt rimon, amely a 15. században készült a szicíliai Camarata hitközsége számára, jelenleg a Palma de Mallorca-i székesegyház tulajdonában.

4 Nyugat-EurópábanNémetországban, Hollandiában máig ez a legkedveltebb rimonforma. A rimont csengőcskék díszítik, melyek a Tóra hordozása alkalmával csilingelnek, ezzel védenek a gonosz szellemektől és a hívőket tiszteletadásra szólítják fel. Az európai országokban a rimont sokáig szombaton használták, a későbbi eredetű koronát (héberül keter Tora) pedig a többi ünnepeken. A múlt század vége óta ez a szokás elhalványult. A szefárd (spanyol rítusú) gyülekezetek csak rimont használnak, az askenázi (német eredetű) hagyomány a tóradíszek fölé koronát is helyez. Itáliában mind a kettő használatos, oly formán, hogy a tóradíszek kilátszanak a koronából. Az askenázi rítus szerint a tóradíszhez tartozik a tóravért (Tas) is, amely hosszú láncra függesztve lóg a rimonról. A szefárdok nem ismerik. A hagyomány kialakítását a jeruzsálemi főpap Bibliában is leírt arany, drágaköves díszű mellvértjétől is eredeztetik. (Exodus 231-234.) Első említése R. Israel ben Pethahia lsserlein-re (1390-1460) vezethető vissza. A források szerint a 16. századtól fogva ismeretes Németországban. A legrégibb ránk maradt emlék az amszterdami portugál zsinagógának 1607-ben adományozott példány, amely renaissance stílusjegyeket hordoz.

5 A tóravért praktikus célja a közepén lévő, négyszögletes kis keret, benne a változtatható ünnepjelző táblácskákkal. Használata Közép- és Kelet-Európában Németországtól a Baltikumig terjedt el. Általában nemesfémből, aranyozott ezüstből alakították ki nagy pompával. Korai formáik az észak-német műhelyekből származnak, majd Nürnberg, Frankfurt am Main, Augsburg a barokk korban vezető ötvösműhelyei vették át a stílusirányító szerepet. Az itt készült rituális tárgyak minden más műtárgyhoz hasonlóan Közép-Európában hamar követésre találtak. Kezdetben sokáig, még a 18. század első felében is az amszterdami vért hagyományossá vált fekvő téglalap alakú formáját alkalmazták az ötvösök, felül félkörös lezárással, melyben leginkább az ajándékozó héber nyelvű dedikációja szerepelt. A 18. század második felétől kezdve az álló téglalap, a század közepétől kezdve pedig a pajzs alakú kartusforma hódított tért. A baldachinos kartus alakú formát 1744-ben kezdte el a katolikus oltárok kiképzése nyomán Augsburgban Johann Christoph Drentwett (említik 1712-től, meghalt 1763). Ez a típus különféle változatokban csakhamar az egész német nyelvterületen, valamint a Habsburg-birodalom országaiban és Lengyelországban is elterjedt, prototípussá vált. A nagy zsidó múzeumokban több ilyen kialakítású tóravért található, a jeruzsálemi Israel Múzeum Stieglitz gyűjteménye például a 18. század második feléből őriz ilyen tóravértet.

6 170