Folia historica 18
I. Tanulmányok, közlemények - Németh Gábor: Mezővárosi írásbeliség, ingatlanforgalom és szokásjog az abaúji és zempléni mezővárosokban a 16-18. században
latioba ment, sőt el is veszett, Tällya 1613-as törvénye külön foglalkozott szerepükkel. A tarcali ususokat összegyűjtő Dévai Ferenc szerint az ország végzéseivel és a lYipartitummal egybehangzóan - összeférhetetlenség alapján - a bíró nem vállalhatott prókátori megbízatást abban az ügyben, amelyben ítélkezett. A hegyaljai szokás nem fogadta el a külső prókátort sem, arra való hivatkozással, hogy nem ismerheti eléggé a helyi szokásjogot, így megfelelő perbeli képviseletet sem nyújthat. Dévai a hegyaljai szokásjogot ért 17. század végi támadásokért éppen az idegen prókátorokat okolta. (A prókátorság itt összeférhetetlen volt a nótáriusi tisztséggel is, jóllehet az másutt ügyvédkedést is vállalhatott. 7 4) A prókátorok a népes deák-jogtudó rétegből rekrutálódtak, iskolázott tisztségviselők közül is sokan kerültek ki. 7 5 Széles körű elterjedésében a fejlett jogélet mellett az extraneus birtoklásnak lehetett nagy szerepe. Bevett gyakorlattá vált a helybeliek és a nemesek körében is. Bónis György 1668-ban Tkrcalon azért kért perhalasztást, mert „város szokott törvénye szerint" nem volt prókátora. Itt a 17. század utolsó harmadában a tanácsnak fizetett díjazás ellenében mindennaposak voltak a prókátorvallások. A protokollumba rendszerint azt is bevezették, ha a prókátor „beállott", azaz felvette a perbeli képviseletet. Itt csupán megjegyzendő, hogy a prókátorvallás bűnperek esetében is meghonosodott. Sátoraljaújhelyen 1620-ban a földesúr prókátorral képviseltette magát a város székén gyilkossági ügy tárgyalásakor, Tolcsván a század végén a bíró prókátorral citáltatott. 7 6 Történt ez mindannak ellenére, hogy az említett 1638. évi törvény 68. artikulusa kifogásolta a hegyaljai gyakorlatot, amely az ország rendes bíráinak és a hiteleshelyeknek ügyvédvalló leveleit nem fogadta el. A helyi szokás tehát ez esetben erősebbnek bizonyult az országgyűlési végzésnél. A felvett per (causa levata) része az inquisitio, amely „homályos és kétséges dolog fennforgása" esetén a peres felek meghallgatásával, tanúk és írásbeli bizonyítékok felsorakoztatásával történhetett. A tanúkihallgatásokat a város pecsétje alatt írásban rögzítették. Ilyenkor eskütételhez használták a különféle etnikumok és vallásfelekezetek számára összegyűjtött hitformákat (például Webőczy zsidó esküformáját). Ingatlanügyekben legnagyobb bizonyító ereje a hiteles írásbeli dokumentumoknak volt. 7 7 A törvényszéken csak a hitesek és a beidézettek lehettek jelen. A tarcali szokás alapján maga a bíró és a tanács is lehetett tanú. Dévai konkrét jogesetekről is tudott, amikor ez így történt. Érvei szerint, aki tanúként is ismeri az ügyet, bíróként sokkal biztosabb ítéletet hozhat. Sőt a bíró jogi tanácsot is adhatott a pereseknek. Elhúzódó processus esetén az új bíró előtt nem kezdték újra a pert, hanem ott folytatták, ahol az előző bírónál abbamaradt. 7 8 A peres felek ítélethozatal előtt kiegyezhettek egymással. Mivel a jogszolgáltatásból a magistrátusnak jövedelme származott, ezt általában tiltották és pénzbirsággal sújtották? 9 Még súlyosabbnak számított a méltatlan per, vagyis ha megbizonyosodott, hogy igaztalanul citáltak perbe valakit. A birság fele ilyenkor a sértettet illette. Dévai az 1700-as évek elején sok tarcali patvarost emleget. A 17. század második felében a Rákócziak úriszéke is többször fellépett az elharapódzó rossz gyakorlat ellen. 8 0 Az inquisitiós eljárást a tanúvallomások és okmányok mérlegelése, majd a törvénytétel, ahogy legtöbbször nevezték „deliberátum" követte. Ezt szintén bevezették a protokollumba. Általában tartalmazta az ítélet indoklását, a tanúvallomásokra, bizonyítékokra, vitásabb esetekben a szokásjogra, praxisra, esetleg hasonló bírói döntésekre, országos törvényekre való hivatkozással. Munkájukban a lejegyzett helyi szokásjog, a konkrét jogesetek kapcsán hozott elvi döntések, Tárcalon a külön erre a célra szerkesztett „Usuális könyv" segítette őket. De éppúgy ismerték az országgyűlési végzéseket, 60
