Folia historica 4

Heiszler Vilmos: A bécsi katonai vezetők olaszellenes preventív háborús tervei 1876-1881

agitációhoz, s biztosította őt, hogy a jó kapcsolatok fenntartásáért mindent megtesz.

1

6 Az orosz- törők háború kitörésével a/, olas/ politikai éleiben még inkább a balkáni kérdések kerültek előtérbe. 1877 júniusának végén Melegari közös akciót javasolt Montenegro védelmére, melyet Andrássy visszautasított, szabad kezet igényelve magának Ausztria-Magyarország balkáni eljárásának tényére, időpontjára s módjára.

1

7 Ausztria-Magyarország tehát kifejezetten saját érdekszférájának tekintette a Balkán nyugati felét, s újabb ütközési zóna rajzolódott ki a két állam között. Az olasz igények motivációja kettős lehetett: történeti és stratégiai. A történeti alapot a velencei köztársaság adriai hegemóniája adta, a stratégiai érvelés elsősorban az Adria bejáratát képező Otrantói-szoros mindkét partjának ellenőrzését emelte ki.

1

8 Az olasz politikai élet aktívabb külpolitikát sürgető alakjainak egyike volt Crispi, a kamara akkori elnöke (később miniszterelnök), aki 1877 őszén európai körutat tett. Az út hivatalos indoklása a külföldön élő olaszok jogi helyzetének rendezése volt, de Crispi bizalmas feladatot is kapott: az európai hatalmak Olaszország igényeivel kapcsolatos álláspontjának kifürkészését. Döntő fontosságúnak tartották Rómában Németország állásfoglalását, ezért Crispi kétszer is tárgyalt Bismarckkal. Németországnak szüksége volt az ismét jobboldali, tehát revansvágyóbb kormányú Franciaország ellen az olasz ellensúlyra, de az Ausztria-Magyarország ellen irányuló olasz politikához nem volt hajlandó támogatást ígérni, s Crispi állítása szerint — aki a biztos alpesi határok szükségességét próbálta bebizonyítani a kancellárnak — Olaszország figyelmét valamelyik Adria menti török tartomány felé irányította.

1

9 Az Andrássyval folytatott budapesti tárgyaláson Crispi jobbnak látta — megfelelő római utasítás után — a kompenzáció kérdését fel sem vetni, s inkább a közös 70 liberális ideológiai alapra kívánta a figyelmet felhívni. Crispi útja megmutatta, hogy Olaszország nem számíthat nagyhatalmi támogatásra balkáni terveiben. Ilyen előzmények után cseppet sem csodálkozhatunk az 1878 márciusában megalakult Cairoli-kromány külügyminiszterének, az addigi konstantinápolyi követ gróf Cortinak a berlini kongresszuson tanúsított igen óvatos politikáján. Pedig a miniszterelnök személye nem tűnt garanciának Ausztria-Magyarország számára: Cairolit is a köztársaságpárti, mazzinista múltú politikusok közé sorolták. (Persze azóta sok víz lefolyt már a Dunán és a Tiberisen is, s ha számításba vesszük, hogy a forradalmi előélet nem volt már kizáró ok a Ball-platzi palota gazdája személyének kiválasztásánál sem, a kontraszt mindjárt kevésbé tűnik élesnek Bécs és Róma között.) Umberto, az új olasz király mindenesetre biztosítékot kért az új kor115