Folia historica 3
F. Dózsa Katalin: Menyasszonyi kelengye a városi rétegeknél 1867—1914 között
mindig fehérek és csipkével, szegőzéssel díszítettek. Az asztalnemű túlnyomórészt lendamaszt, szőtt vagy hímzett mintával (17. kép), esetleg színes szőttes, hasonlóak a dísztörülközők is. Az ágynemű fehér, széles gépi hímzéssel és csipkével. 1880-ban a Magyar Bazár 2 6 arról tudósított, hogy kevésbé divat már a színes asztalteríték, helyette a fehér selyemdamaszt és a fehérhímzéses vászon tűnt fel. Az ágyneműnél viszont újdonság a horgolt vagy kötött csipkeszél. 1883-ban7 egy meglepő divatújságot jelentett be: „egészen újdonság a fehérnemű, mely nem fehér többé! Világoskék, rózsaszín batisztból készült az ágynemű nagy, fehérhímzésü monogrammal". A színes divat átterjedt az alsóneműre is és finom szövésű színes batisztból készültek az ingek, alsószoknyák is. Ez a divat az 1900-as évek elejéig tartott. 1900-ban újabb divatról tudósított a Divatsalon, 2 8 igaz, kissé roszszallóan: „az asztalneműnél is újabb időben divatba jött a likacsos szegő díszítés és még a csipke is, de mi ezt nem tartjuk helyesnek". Az ebből a korszakból származó ágy- és asztalnemű (akárcsak a ruhák) valóban túldíszítettek, különböző típusú csipkékkel, hímzésekkel gazdagítottak. 1907-ben 2 9 arról írt a Bazár, hogy a selyemdamaszt helyét a csipkés abrosz és tálcakendő vette át. A fehér vászon és batisztabroszokat fehér hímzéssel, azsurral és madeirával díszítették, olykor valóságos négyszögekre osztva a térítőkét a lyukacsos dísszel. A színes kávéteríték teljesen kiszorult. A szalvéták kisebbek lettek s még kisebbek a zsebkendők, melyeknek pici batiszt közepét széles csipkedísz övezte. A legnagyobb változáson azonban a testi fehérnemű ment át az elmúlt 40—50 év alatt. A dúsan csipkézett, redőzött, sokszor hosszú ujjú, vastag vászoningek egyenes szabású, vállpántos vékony batisztingekké lettek (14—15. kép), finom kézi hímzésekkel, apró fehér virágkoszorúkkal, pöttyökkel díszítve s a nagyméretű, kacskaringós gótbetűs monogramok helyét is pici egyszerű betűk vagy a keresztnév foglalta el. A hálóing, pongyolakabát a japán kimonók szabását utánozta. A nemrég bokáig érő nadrág térdig érő, bő szabású lett, — hiszen mulatságos és illetlen dolog lett volna, ha a csipkés fehér nadrág kandikál ki a selyemharisnyás láb helyett a kacéran felkapott szoknyából. Az alsószoknya viszont színes lett és a felsőruha színéhez igazodott. Az ágy-, asztal- és fehérnemű alkotta a „stafírung" gerincét, de az új asszonynak új ruhákra is volt szüksége. Másképpen öltözött ugyanis egy fiatal lány és egy fiatal asszony — még ha az ifjú asszony jóval fiatalabb is kisasszony barátnőjénél. Míg a fiatal lány könnyű, világos anyagokból készült ruhákat viselt, addig az asszonyhoz nehezebb szövetű, selyem, bársony öltözékek illettek. Még a kalapok formái is mások voltak! („Nehogy új méltóságát kockáztassa, az ifjúasszony félrerakta kerek kalapjait, melyeknek viselése 96
