Folia historica 3

F. Gát Eszter: A tengeri trombita

F. Gát Eszter: A tengeri trombita Ez az érdekes név egy ugyancsak érdekes hangszert takar. Közel kétméteres, fából készült, lényege a szögletes hangtest egy hosszú nyakkal. Húrját vonó segítségével szólaltatták meg. E hangszertípusból Magyarországon csak egyetlen példány található. A kitűnő állapotban levő 18. századi hangszert a Magyar Nemzeti Múzeum zenei gyűjteményében őrzik. Fenyőfából készült rezonánslap és hét. felfelé keskenyedő jávorfa lemez alkotja a hangszertestet, amely egy hosszú nyakban folytatódik, és az ún. kulcsszekrényben végződik. Ebben egy csavaros szerkezet segítségével rögzítették és hangolták a hangszer egyetlen húrját. Különös az a mód is, ahogy a hangszeren játszottak, hiszen a kulcsszekrényhez közelebb eső részen húzták a vonót és ez alatt érintették a hangokat. A húr megérintése az ún. természetes felhangok megszólaltatását tette lehetővé. Ez a fúvósokra jellemző hangsor, valamint a jellegzetesen recsegő hang, ha „tengeri" mivoltát nem is, de a trombita elnevezést feltétlenül magyarázza. De mitől lehet egy vonós hangszernek recsegő hangja? Ez ellentmondásnak tűnik. A hangszer titka az ún. lábban rejlik, ebben az asszimetrikusan faragott kis fadarabban, amelyet a formaazonosság miatt cipőnek is neveznek. Ez csak egy ponton támaszkodik a rezonátortetőre. Ha a húrt vonóval rezgésbe hozzuk, a „cipő" orra hozzáverődik, majd eltávolodik a tetőtől. A folyamatos zörgés adja végül a fémfúvós hangszerekre jellemző hangszínt. A tengeri trombita zenei szerepéről elég keveset tudunk, bár képi ábrázolásai már a középkor végétől kezdve fennmaradtak. Ennek a korszaknak a hangszereinél egyáltalán nem ritka a recsegés. Példa rá a görbekürt, a regál, de a hárfa is, melybe faszegeket vertek, hogy a húrok hozzájuk csapódva az akkor oly kedvelt hangszínt adják. 219