Folia historica 2

F. Dózsa Katalin: A szabóipar Magyarországon a dualizmus korában

De nem csupán ezek az ún. gyárak működtek bedolgozórendszerben. Gyakran a kereskedők maguk szervezték meg a készruhatermelést, bedolgozóként szabászokat ós a kiszabott ruhákat megvarró kisiparosokat, munkásokat foglalkoztatva. Sőt, még a nagyobb szabócégek is sakkal több munkással dolgoztak, mint amennyit a statisztika közöl, mert a műhelyben kiszabott ruhadarabokat legtöbbször ők is kiadták az otthon dolgozó kisiparosoknak (1 fős műhely!) és így készíttették el finomkonfekció-raktárukat. A valóságban tehát igen kisszámúvá zsugorodik az az iparosréteg, amely kifejezetten megrendelésre, méretre varrt hivatalnok, kereskedő és más, jobb módú polgár megrendelői számára. Közülük emelkedett ki néhány nagyobb, 20—50 fős szabócég, amely megrendelésre és finom minőségű áruraktárra dolgozott. A kézművesipar továbbéléséről valójában csak ennél a két rétegnél beszélhetünk, mint ahogy ezt már 1890-ben a Szabóiparosok Közlönye

8 is világosan megfogalmazta: „A fővárosi ruhakészítők 2/3-a raktár számára dolgozik. Az ilyen iparostársunk ugyan beszélhet önállóságról, mert van iparigazolványa és adóskönyve, de mindazonáltal lényegileg gyári munkás.". Az ipartestületek megalakulása 1872-ig céhekbe tömörült a szabók nagy része. A céhek hatóköre azonban egyre csökkent. Jellemző például, hogy míg az 1800-as években több egymással torzsalkodó szabócéh (Pesten a magyar és német szabócéh, Budán a német, görögkeleti szabócéh és a magyar szűrszabó céh) volt Pesten és Budán, a magisztrátus már 1800 körül is adott ki céhen kívüli szabóiparosoknak munkaengedélyt. Ennek oka elsősorban az volt, hogy a céhek a növekedő igények ellenére is csak vonakodva, körülményes eljárással, különböző címen elszámolt összegek lefizetése után voltak hajlandók új mestereket felvenni tagjaik sorába. Sokszor csak a magisztrátus határozata alapján engedélyezték az idegen kérelmezőknek a mesterré váláshoz szükséges „remek" elkészítését. Az elzárkózás eredményeképpen a céhen kívül dolgozó, sok esetben még iparengedéllyel sem rendelkező ún. störerek száma egyre nőtt, s a rossz minőséget előállító kontárok az ipar becsületét veszélyeztették. Kétségtelen azonban, hogy az iparosélet irányításában a gátló tényezők mellett a céheknek pozitív szerepűik is volt. A szigorú közösségi keretek között meg tudták oldani az utánpótlás, a munkaközvetítés, a beteg, öreg tagok vagy özvegyek támogatásának kérdését és megszervezték a tagság társadalmi életét. 140