S. Mahunka szerk.: Folia Entomologica Hungarica 64. (Budapest, 2003)

család zöme a kisebb, kevéssé ismert csoportok közé tartozik, sokuknak nincs is magyar elnevezése. Az ismertebb családok, mint a keringőbogarak, víztaposóbogarak, merülőbogarak, csíkbogarak, futóbogarak mind az Adephaga alrendbe tartoznak. A több mint 800 oldalas könyvből majdnem 500 oldalt foglalnak el a futóbogarak (Carabidae) nevei, amíg a többi családra összesen 54 oldal jutott. A csupán a génusz- és fajcsoportok eredeti leírását tartalmazó irodalomjegyzék 222 oldalt tesz ki, ahol közel 7000 közlemény felsorolása található. Ebből nem kevesebb mint 228 közleményt Shin-Ichi Uéno, a Tokiói Természettudományi Múzeum bogárgyűjteményének volt vezetője írt. Utána következik az osztrák Edmund Reitter (1845-1920) 164 idézett művével, aki a palearktikus bogarak egyik legnagyobb szakértője volt. A Párizsi Természettudományi Múzeum entomológiai osztályának fiatal kutatója, Thiery Deuve kereken 160 cikkel bővítette a listát. Őt egyébként a szűkebb szakma „karabuszkirálynak" nevezi. Nagyon sokjóval 100 fölötti publikációt idéznek még Akinobu Habu japán, Arnost Jedlicka (1888-1868) cseh, illetve René Jeannel (1879-1965) francia kutatóktól. A jelen kötet összesen 44 szerző többéves munkája. A munka magas színvonalát garantálja, hogy a szerzők kivétel nélkül szakterületük legkiválóbbjai, legyen itt elég többek között Igor Belousov, Achile Casale, Manfred Jäch, Fritz Hieke, Karel Hurka, Boris M. Kataev, Anders N. Nilsson, Riccardo Sciaky, David W. Wrase nevére utalni. Karel Hurka, a prágai Károly Egyetem professzora, az európai futóbogarak kiemelkedő szaktekintélye egyben a jelen kötet egyik koordinátora is. A könyv előszavából kiderül, hogy a palearktikus bogárkatalógus elkészítésének gondolata 1996-ban Prágában körvonalazódott. Az impozáns könyvsorozat további köteteit másfél évenként kívánják megjelentetni, a figyelembe veendő bogarak összes fajszámát 100 000-re becsülték. Az első kötetben szereplő fajok számát a szerzők nem adták meg, mégis úgy 12 000-re tehető. A katalógus első részében a szerzők definiálják a Palearktikum (Európa, Észak-Afrika és Ázsia) határait és felsorolják azokat az országokat, mellyel a fajok és alfajok elterjedési területét jellemzik. Ezután utalnak azokra a nomenklatúrái és taxonómiai változásokra (például új hozzárendelések, új helyettesítő nevek valamint újraélesztett nevek), amelyek a utóbbi időben megjelent két alapvető futóbogarakat tárgyaló munka (Kryzhanovskij et al. 1995, illetve Lorenz 1998) megjelenése után történtek. A könyv gerincét, 554 oldalt a rendszertani felsorolás adja, ahol az érvényes nevek után a szinonimák következnek. A családok és alcsaládok rendszertani sorrendben követik egymást, amíg a tribusok, szubtribusok, génuszok, fajok sorrendje alfabetikus. Ez utóbbi elrendezés egyszerűsíti a fajok megtalálását, amire szükség is van, hiszen fajnevek (nyilván terjedelmi okokból) nem szerepelnek a könyv végén található indexben. Ha valaki nincs tisztában a keresett faj generikus vagy szubgenerikus besorolásával, még így sincs egyszerű dolga. Az endemikus fajok esetében nemcsak az ország nevét adják meg a szerzők, ahol a szóban forgó faj él, hanem a pontosabb előfordulási helyet is, mint például a Duvalius gebhardti (Bokor, 1926) esetében a Bükk-hegységet. A nem őshonos fajoknál a behurcolás lényére is utalnak. A munka utolsó harmadában az irodalom felsorolása következik. A könyv végén található a családok, alcsaládok, tribusok, szubtribusok, illetve a génuszok és szubgénuszok indexe. A honi olvasóközönség számára talán a hazánkban, illetve a faunaterületünkön honos fajokról található információk a legfontosabbak. A jelen katalógus szerzői messzemenően figyelembe vették a legfrissebb autentikusnak tekintett szakirodalmat, és ezek ismeretében döntöttek az egyes fajok és alfajok státuszáról, illetve adták meg elterjedési területüket. Álláspontjuk esetenként eltérő a prágai K. Hurka 1996-ban megjelent és azóta általánosan elfogadott könyvében [Carabidae of the Czech and Slovak Republics) vagy az újabb hazai szakirodalomban olvasható felfogástól. A Carabus-füiok esetében például a Morphocarabus szubgénuszba tartozó ahttensis, cotnptus, hatnpei, incompsus és rothi nevű taxonokat egyetlen faj, a C. rothi alfajaiként tárgyalják. A scheidleri-zawadzkii páros összevonásakor is a szintetizáló elv vezérelte a szerzőket, mely egyébként az 1999-ben megjelent Bfezina-féle Cara/;w.y-katalógus állásfoglalását tükrözi. Jelen sorok íróihoz közelebb áll a Kleinfeld