S. Mahunka szerk.: Folia Entomologica Hungarica 61. (Budapest, 2000)

vagy épülőfélben levő papírdarázsfészek. A közelebbi Polistes-fészkek az elmúlt év kiszolgált ivadékbölcsői lehettek. Amilyen gyorsan a papírdarazsak szaporodtak, olyan ütemben építették be a lódarazsak a tető és a széldeszka közötti rést. Ezzel nemcsak a padlástérben levő fészek belső hőmérsékletét szabályozták, hanem megakadályozták azt is, hogy a papírdarazsak vagy a fürkészlegyek és egyéb paraziták észrevétlenül megközelíthessék a fészküket. A lódarazsak röpnyílását kívülről arasznyi átmérőjű darázspapírral építették be, mindössze egyetlen nyílást hagytak rajta és abban felváltva őrök vigyáztak. A fészekhez érkező dolgozókat az őrök csápjaikkal rendre megtapogatták, és csak ezután engedték be. Megfigyeltem, hogy a Polistes-fajok elkerülték a lódarazsak légifolyosójának megközelítését. Amennyiben mégis eltévedt egy-egy papírdarázs, az őrök szárnyaik surrogtatásával a repülés zúgására egyáltalán nem emlékeztető hangot adtak ki. Ennek hallatán a fészekből rövidesen előbújó dolgozók megtámadták, megölték a betolakodót vagy végtagjait leharapták. Erről a bejárat közvetlen közelében található tetemek és maradványaik is tanúskodtak. Egyetlen esetben sem tapasztaltam azt, hogy táplálékszerzés céljából intéztek volna támadást más darázsfajok ellen, hanem csak akkor, ha veszélyeztetve érezték magukat vagy fészkük közelségét. Érdekes azonban, hogy a közeli szomszédságot a padlástérben már megtűrték. Jóllehet ott mind a papír-, mind a lódarazsak a saját ösztöneik által irányított, egyedekre szabott fészek körüli tevékenységükkel voltak elfoglalva. Folyamatosan több őrszem is vigyázta a fészek környékét. Július közepén már akkora egyedszámú volt a kolónia, hogy másodpercenként 3-5 lódarázs jött illetve távozott a fészektől. Egyesek a fészeképítéshez hordták az alapanyagot, mások a lárvák etetéséhez szükséges élelemmel tértek vissza. A fészek közelében több tölgyfa is található, amelyekről a megfelelő mennyiségű faanyagot lerágcsálták. Előszeretettel látogatták a Dunapart menti fűzfákat is. A folyó által alámosott part oldalában növő fák, bokrok, levegőben lógó szakáll-gyökereiről nemcsak különféle rovarokat, hanem építési anyagot is gyűjtöttek. Gyakran látogatták a sérült fákat, ahol a kicsorgó édeskés nedveket nyalogatták. Többnyire ugyanazon a légifolyosón, azonos irányból, egy nyiladék mentén, közepes koronaszint magasságában érték el a fészket. Munkálataikban a kedvezőtlen időjárás sem akadályozta meg őket. Meglepő, hogy esőben éppúgy útra keltek, mint éjszaka - nemcsak a fészekbe, hanem a fészekből is kirepültek - ha a hőmérséklet nem süllyedt 10°C alá (3. ábra). A külső burkolat nagyságának növekedéséből arra következtettem, hogy a család népessége duplájára növekedett július második felének végére. A fészek bejárata a föld felszínétől 4 méter magasságban volt. Kísérleteim azt igazolták, hogy 3 méteres távolságból sem voltak agresszívak, bár a vigyázó őrök azonnal reagáltak a közeledésre és idegesen integettek csápjaikkal, vészjóslóan rezegtették szárnyaikat. Emiatt igyekeztem ezt a biztonsági távolságot továbbra is pontosan betartani. Egyetlen alkalommal sem ért szúrás vagy támadás, annak ellenére sem, hogy többször is megközelítettek, körbe-zümmögtek a lódarazsak, amikor megfigyelést végeztem. Az őrház előtti, a fészek röpnyílásától kb. 3,5^4 méterre levő asztalra kerülő ételt mindig megkörnyékezték, de sosem szálltak le arra. így nem tudni, hogy felderítés vagy táplálékszerzés céljából érkeztek-e. S mert nem érezték veszélyeztetve sem magukat, sem a fészket, úgy tűnt, ellentétben a tolakodó természetű többi darázzsal, idővel megszokták az ember közelségét és veszítettek agresszivitásukból. Megfigyeléseimet mindig ugyanabban a ruhában végeztem, nem lehetetlen, hogy egy idő után a környezethez tartozónak véltek. A fészek közelében a legapróbb változást is