S. Mahunka szerk.: Folia Entomologica Hungarica 56. (Budapest, 1995)

ANYAG ÉS MÓDSZER A vízi makroszkopikus gerinctelen élőlényegyüttes gyűjtése nagyrészt az Angliában kidolgozott és szabványosított "kick and sweep" mintavétel szerint (Furse et al. 1984) az adott mintavételi szelvényben az erőteljesen megbolygatott aljzatból, a vízinövényzet, kövek, üledék közül nyeles kézi háló (British Standard Pond Net, NRA 1990) segítségével történt. A Duna nagyobb vízmélységű szelvényeiből származó mintákat (Gönyű, Verőcei-vízbázis, Szentendrei-ág) egy közelmúltban kifejlesztett üledékkotró (Dudás-féle mintavevő) segítségével gyűjtöttük motorcsónakból történő vontatás során, amely módszert a Cousteau-expedíció alkalmával már sikeresen alkalmaztunk a Vaskapu-tározó 25 m mély szakaszain is 1992-ben. Az így vett minták lelőhelyadatait *-gal jelöltük. A minták tartósításához 70%-os etanolt használtunk, a taxonok kiválogatását és meghatározását laboratóriumban sztereomikroszkóp segítségével végeztük. Eredményeinket a szakirodalom adataival és a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményének anyagával hasonlítottuk össze, a lelőhelyadatokat az UTM kódok alapján is megjelöljük. EREDMÉNYEK Az irodalom alapján a fenékjáró poloska szinte mindenütt nagy mélységből (4-12 m) került elő. Legnagyobb folyónkban, a Dunában általában mi is 4-5 m mélyen találtuk meg, s még az évi legkisebb vízálláskor is legalább 1,5 m körüli volt az a vízmélység, ahol sikerült megtalálnunk (Ásványráró). Egyéb víztereinkben azonban számos sekély helyről (legkisebb mélység: 18 cm) is kimutattuk (Csörnöc-Herpenyő, Meleg-víz), ami egyértelműen bizonyítja, hogy az állat nem csak a mély vizekhez kötődik. Lelőhelyadataink alapján a vízfolyás legkisebb szélessége mintegy 2 m (a Kerka Lenti melletti szelvényében), ennél keskenyebb patakból a fenékjáró poloska sehonnan nem került elő eddigi tasztalataink szerint. Az elmúlt két év során eddig 14 vízfolyás 49 olyan mintavételi szelvényében, összesen 63 alkalommal sikerült megtalálnunk az Aphelochirus aestivalis vízipoloskát, amelyek mindegyikére határozott vízáramlás jellemző. Ebből következik, hogy a vele együtt előforduló állatok jelentős része jellegzetes rheofil szervezet. A társulásstruktúra adatok részletes értékelése helyett elsősorban azokat a kísérő taxonokat soroljuk fel rendszertani sorrendben, amelyek természetesen gyakoriak, de megemlítjük emellett a faunisztikai szempontból érdekes, ritkább állatokat is. Az együttesen előforduló puhatestűek leggyakoribb taxonjai az Ancylus fluviatilis (Duna, Kerka, Rába) Dreissena polymorpha, Sphaerium corneum (Duna). Ritkább, illetve lokális előfordul ás úak az Fagotia esperi (Mosoni-Duna), a Fagotia acicularis (Kerka, Mosoni-Duna, Repce), az Amphimelania holandri (Kerka, Zala), valamint a Theodoxus genus egymástól elszigetelt taxonjai, a T. danubialis (Duna, Kerka, Lajta, Mosoni-Duna, Zala), a T. fluviatilis (Duna) és a T. transversalis (Bódva, Rába). A gyűrűsférgek között csak olyan közönséges előfordulású fajokat találtunk (pl. Erpobdella octoculata, Glossiphonia complanata), amelyek Magyarországon szinte bármelyik vízfolyásban megtalálhatók. A magasabbrendű rákok közül feltétlenül kiemelendő a Gammarus roeselii (szinte az összes lelőhelyen), valamint az Obesogammarus obesus (Duna). Végül a rovarok cso-