S. Mahunka szerk.: Folia Entomologica Hungarica 45/2. (Budapest, 1984)
tokban, illetőleg az egyes állatpopulációk által az életközösségben betöltött funkciók egymáshoz való viszonyulásában látta. Szünökológiai szemléletét több kisebb közleményben (60, 61, 66, 71, 80, 101), legutóbb pedig részletesen a BÁLÁS Géza és SÁRINGER Gyula tollából 1982-ben megjelent "Kertészeti kártevők" című könyv "Szünökológia" című fejezetében (115) fejtette ki, mely egyúttal a munkatársai által vallott nézeteknek is foglalata. SZELÉNYI az állatokkal foglalkozó szünökológiában három kutatási irányt különböztet meg: az ökofaunlsztikát , a produkc 1 óblológiát és a szünfizlológiát . Az ökofaunisztika "mint kutatási irány letagadhatatlanul szünökológiai jellegű, mert vizsgálódásait egy kisebb vagy nagyobb növénytársulási egységre korlátozza, sőt a kapott adatokat gyakran a növénycönológiából átvett karakterisztikákkal (karakterfaj, domináns, szubdomináns-fajok, stb.) rendezi. Gyökereiben azonban az állatföldrajzzal tart rokonságot, amit nyújt, az a vizsgált növénytársulás részleges állatleltára, amely az ott talált fajok életéről, egymáshoz való kapcsolatukról semmitsem mond". Hangsúlyozza azt is, hogy pl. egy növénytársulásban valamilyen módszerrel kimutatott rovarfajok összességét helytelen társulás nak nevezni - mint azt többen teszik - mert ilyen esetekben legfeljebb együttesekr ől lehet beszélni. A produkcióbiológiai kutatásokat SZELÉNYI igen fontosnak tartja az életközösségek működése egészének megértése szempontjából, de kifejti, hogy azokat a termelésbiológiai adatokat, ill. vonatkozásokat, amelyek az ökofaunisztikai állomány-felvételezésekben szerepelnek, mindannyiszor, amikor terület- vagy térfogategységre viszonyítva megállapítják a fajok vagy életformacsoportok százalékos részesedését a keletkezett állati szervesanyag összsúlyában, termelésbiológiai szempontból csak akkor lehetne értékelni, ha módunkban állna megállapítani: hogyan viszonylik a megállapított súly az előállításához igénybevett tápnövények, vagy zsákmányállatok súlyához. Ez azonban - az alig legyőzhető metodikai nehézségektől eltekintve - a THIENEMANN-féle dilemma miatt sem lehetséges.Tehát a produkcióbiológiai módszerek nem alkalmasak az együttélő állatpopulációk közötti egzisztenciális kapcsolatok feltárására. Ezért SZELÉNYI - munkatársaival együtt - a harmadik, a szünfiziológiai megközelítésmódot választotta. Abból indult ki, hogy az állatvilág társulástani elemzésével foglalkozó zoocönológia "a növénytársulástantól gyökeresen eltérve nemcsak azt kérdezi, mi van együtt, hanem azt is: mit csinál a megfogott (megfigyelt) állat, és hogyan viszonyul a többi ugyanott élő állathoz" . Ebből az is nyilvánvaló, hogy az állattársulástan az autökológiára mint alapépítményre épül fel. Ugyanis az egyes állatpopuláciők életmódjának ismerete nélkül a társulási viszonyokat nem tudja feltárni, mert ez adja meg az egyes populációk funkcióját az életközösségben. (Engedtessék meg még egy közbevetés. Az utóbbi időben a botanikai emlőkön nevelkedett hazai "általános" ökológusok részéről gunyoros támadás éri a - mint ők mondják - "funkcionalista" ökológusokat, akik mindenáron a funkciót keresik az életközösségekben, ahelyett, hogy előbb azok térszerkezetét, struktúráját (pl. szintjeit) tárnák fel. Szerintük ugyanis a növénytársulások fiziognómiai struktúrájának részletes elemzéséből a társulási viszonyok is felderíthetők. Megengedem, hogy ez érvényes a zöld növényzetből álló növénytársulásokra, de semmilyen körülmények között sem áll az állatok és a mikroorganizmusok társulástani kapcsolataira. Ugyanis hiába vizsgáljuk bármilyen módszerrel az állatpopulációk térbeli és időbeli megjelenését, abból sohasem tudunk semmilyen következtetést levonni a populációk jelenlétének, térbeli és időbeli mennyiségi változásainak okraira, egymással való kapcsolataira, márpedig a zoocönológust elsősorban ez érdekli, hiszen ez az állattársulástan központi kérdése, minden más csak ökofaunisztika.) Szünfiziológiai alapállásának megfelelően SZELÉNYI a következő táplálkozásblológiai életformacsoportokat különbözteti meg, melyek - mint írja - "egyszersmind minden élettársulás szerkezeti elemeit képviselik". "1. Producens elemek (termelők) közé sorolhatók mindazon növényi szervezetek, amelyek fotovagy kemoszintézis útján szerves vegyületek előállítására képesek, és ezért minden további életforma beilleszkedésének nélkülözhetetlen energiaforrását alkotják, mind élő, mind élettelen állapotukban. 2. Korrumpens elemek ("rongálok", primer, illetve közvetlen fogyasztók) azok a növényi és állati szervezetek, amelyek élő növényi szerves anyagra tartanak igényt, mint a növényevő állatok, és az élő növényeket megtámadó gombák, baktériumok, stb. 3. Obstans elemek ("ellenállók", szekunder, illetve közvetve fogyasztók) azok a növényi és állati szervezetek, amelyek élő állati fehérjére vannak ráutalva mint az élősködő vagy ragadozó állatok, valamint az állatok megbetegedését okozó gombák, baktériumok, stb. 4. Interkaláris elemek (eltakarítok) szintén növényi és állati szervezetek, amelyek az élettelenné vált növényi és állati hulladékban még jelen lévő kémiai energia felhasználói.
