Rovartani Közlemények (Folia Entomologica Hungarica 3/2. Budapest, 1949)

az a lényege, hogy pillangónk olyan ősi életterét foglalja vissza, amelyből a legutolsó („Würm") eljegesedés, — talán immár negyedszer — szorította ki. Amint ismeretes, a monoglacialista fölfogás hívei körömszakadtig tagadják az ú. n. „meleg és hideg" jellegű állatcsoportok ingalengését, azaz az éghajlat ingadozása szerint ide-oda vándorlását; s ezzel szemben azt állítják, hogy az egyszer délebbre szorult állatfaj helyt maradt, s többé nem kerülhetett vissza. Nos, ezt a többszöri vissza vándorlást őslénytani leletekkel már sokszorosan igazolták, — most szemünk láttára mutatja be a Libythea. A visszavándorlás komoly jelentőségét pedig eléggé bizonyítja az a tény is, hogy lepkénk feltűnő rövid idő alatt Herkulesfürdőtől (földr. szél. 44° 40') észak felé a Nagyszálig (földr. szél. 47° 48'), nyugat felé pedig Báziástól (Grenw. kel. hossz. 21° 30') Kaposvárig (kel. hossz. 17° 40') jutott el. Számításunk eredményét lényegében az sem befolyásolná, hogyha a Libythea előretörésének kiinduló alapjául nem Herkulesfürdőt, illetőleg az Alduna sávját, hanem Bosznia területét jelölnők meg. Hiszen a Kaposvár—Buda irányában megállapított terjeszkedés szinte kínálja ezt a magyarázatot. Itt azonban meggondolandó, hogy sem Rebel, sem S e i t z nem említi, hogy pillangónk a Száva völgyében is előfordul. Abból viszont, hogy Horvátországban nem repült, inkább arra következtethetünk, hogy eleddig Bosznia belsejében volt az elterjedés északi határa. Kell-e mondanom, hogy a terjeszkedésnek ezt az utóbbi esetleges útvonalát könnyű volna igazolni a Dráva—Száva közén fogott Libythea-vaX, Magam nagyon sajnálom, hogy eddig nem állott módomban ebben az irányban nyomozni, már csak azért is, mert ha csakugyan Bosznia közepe tája, — kb. a 44. szél. fok — a kiindulási alap, az előretörés légvonalban mintegy 450 km-re rúg. Ezt a mindenkép nagyon valószínű útvonalat föltételezve, arra is gondolhatunk, hogy a Libythea egy-két törzsét már korábbi meleg nyarak lendítették ki a Balkánról Szlavóniába. Kivált a Fruska-Gora déli lejtői minősülnek olyan területnek, amely aféle átképző tábor céljaira rendkívül alkalmas. Valóban sok valószínűség szól amellett, hogy a Libythea Szlavóniában barátkozott meg — esetleg nem is csak egy — pót-dajkával, s az újabb meleg nyarak ezt az esetleg máris edzettebb, lepkészektől meg nem figyelt törzset lendítették tovább észak felé. Ha pedig ezt a gondolatfűzést utóbb tények, azaz a Bosznia—Dunántúl közötti területről megfelelő létszámban begyűjtött Libythea példányok igazolnák, pillangónk előnyomulásának útvonalául nagyjában a Duna mentét állapíthatnók meg. Hiszen az eddig ismertté vált hazai lelőhelyek — a Drávához közel fekvő Kaposvárt leszámítva — folyamunk közelében fekvők. Meg kell még jegyeznem, hogy a gyűjteményekben látott Libythea példányok mindegyikét a kosdiakénál világosabb alapszínűeknek találtam. Ezzel függ össze az is, hogy ez utóbbiak