Folia archeologica 54.
Kocsis László - Mráv Zsolt: Egy késő római sisak arcvédő lemezének töredéke Dunafalváról (Bács-Kiskun megye)
SZABI.YÁK A KÉSŐ KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON 283 A délszláv eredetű huszárság egy ik legfontosabb fegyvere szintén a szablya volt, amely nem azonosítható sem az „S" keresztvasú, sem a parasztkés markolatával szerelt szablyával. Tóth Zoltán a huszárság eredetéről szóló dolgozatában számos forrás felhasználásával kitűnően bizonyította, bog)' a török terjeszkedés következtében már a 15. század első felében tudomásunk van „rác" betelepülőkről, amelyek száma Hunyadi Mátyás uralkodása alatt nőttön nőtt. 5 4 Természetesen a délszláv etnikum magával hozta könnyűlovas harcmódját és fegyvereit is, amely ekkoriban nagyon jól jött a Magyar Királyságnak. Az elűzött, földönfutóvá vált szerbek a magyar határ védelmében találták meg legfőbb kenyérkereseti forrásukat. A török portyáktól leginkább sújtott, a Német Lovagrend gondjaira bízott Szörényi bánság területén 1432-ben már szó esik a huszárok alkalmazásáról, akik havi 6 forint zsoldért szolgáltak. 5 5 Tóth Zoltán 1934-ben megjelent, a fentiekben idézett munkájában egy igen terjedelmes lábjegyzetbe sűrítette a huszárság fegyverzetének részletes leírását. A szerző a jegyzet legelején idézi Ludovicus Iübero történetíró egy különleges párviadaláról szóló latin nyelvű sorait, amely a „rác" (huszár) Jaksity Demeter és a trónkövetelő János Albert herceg szolgálatában álló tatár Cauchates között 1491ben Kassa mellett történt II. Ulászló király (1490-1516) jelenlétében. 5 6 Azóta kitűnő magyar fordítás született Iübero történeti müvéből, amelyet a Szegedi Középkorász Műhely jelentetett meg. Ebből idézem a fontos információkat közreadó sorokat: „Caucliates, a tatárok vezére tehát övéi közül senkire sem bízván ezt a harcot, mivel úgy vélte, hogy az a feladat a legtekintélyesebbre tartozik, és kijelentette, hogy szembe Jog szállni a kihívóival, népének szokása szerint tüstént fegyverbe öltözött, dicsekvő szavakkal kérkedvén előbb nagy serénységgel szembeszállt a ráccal, íj és nyílvesszők helyett lándzsát ragadván azokat tudniillik ott nem használták -, ugyanis a tatárok bár valamennyien lovasok, mégsem lándzsát, hanem csak kardot és íjat használnak a hadban, lévén rabló csapat, nem pedig valódi harcosok. Olyan elszánt és páratlan küzdelem kezdődött, amilyen ritkán esett meg máskor. Miután mindkét sereg összegyűlt a látványosságra a mező közepén, amelyet a két ellenséges sereg mindkét felől egyforma távolságra üresen hagyott egymás között; egymás lovát ingerelték, és a lándzsa szúrását teste otthon tanult mesteri elhajlásával mindkettő kikerülte. Ugyanis a szarmaták és a velük szomszédos trákok és illírek - minthogy nem takarják testüket páncéllal és meglehetősen kevesen viselnek gyűrűkből való mellvértet - inkább fürgeséggel mint nyílt erővel harcolnak lovon, és nem egyenes testtel fogják fel az ellenséges lándzsaszúrást - ahogyan a páncélos lovagok szokták, - hanem a szembejövő elől lehajolnak, lándzsával vagy lovas pajzzsal verik vissza azt, és nem engedik, hogy pajzsukba fegyvert szúrjanak, amely önmagában alig képes felfogni a szúrást könnyű és kemény volta miatt. Ide-ocla hajtván tehát a lovakat és lándzsájukat megfontoltan elhajítván kardot rántottak, a rác emelkedett előbb ütés-re török kardjával lesújtva sebet ejtvén a tatár fejét és nyakát a melléig átvágta, majd leugorván lováról a földön fekvőt megfosztotta fegyverzetétől. " 5 7 A „rác" huszár fegyverzete török kard, vagyis szablya, huszár tárcsapajzs és kopja. Az íj nem tartozott a huszárság fegyverei közé, a hosszú szálfegyver, azaz a kopja bravúros használata különböztette meg a délszláv eredetű huszárokat a „tegzesek"tői, akik szálfegyvert nem, de íjat annál inkább használtak. Az 1459-es szegedi országgyűlés hadügyi cikkelyei szerint jobbágytelek után kiállítandó katonák a király zászlaja alatt kötelesek harcolni és ott, ahol az uralkodó akarja, maximum 3 hónapig. A törvény a következőképpen írja elő a fenti harcosok fegyverzetét. 1459. Art. V.: „... de singulis viginti jobagionibus censum domino suo solventibus cum un о armigero 5 4 TÓTH 1934, 137-146, 151-156. 5 5 MÁLYUSZ 1984, 109-110. 5 6 TÓTH 1934, 191, 221. jegyzet 5 7 ZARNÓCZKI 1990, 49, 147. jegyzet; KLBINYI 1991, 34-40; TUBERO 1994, 164-165.
