Folia archeologica 52.

Vörös István: Ló az Árpád-kori Magyarországon

LÓ \/ ÁR|'ÁI>-KORI MAGYARORSZÁGON ! 89 A lovuk alkalmazása A sokrétű alkalmazástól és igénybevételtől függően eltérő igásállatokra és járműfajtákra volt szükség. Más volt a jármű igénye az uralkodói/egyházi udvarnak, gazdaságoknak (prediumoknak) és a paraszt háztartásoknak. Más volt a/ igásállat szükséglete az eltérő agrár- szolgáltatásoknak is. A középkorban a mérsékelt égövi Európa két igavonó állata a szarvasmarha és a ló volt. Mindkét állatot - ideális esetben - kifejlett életkorukban fogták munkába. Л/. eltérő testalkatuknak megfelelően különböző formájú hámot alakítottak ki számukra, és alkalmazták rájuk. A szarvasmarha (ökör) igavonó erejét a szállításokban (kocsi, szekér vontatása) és a földművelésben (szántás, boronálás stb.) hasznosították. A lovat ugyanezen igénybevételek mellett még málhás és nyergesként is alkalmazták. A lónak a többhasznúsága miatt is nagyobb értéke volt, mint a szarvasmarhának. Elfogult történészi vélekedés, amely szerint az Árpád-kori magyaroknál a ló nem volt munkaállat, csak „megültük és tejet adott" (VÁCZY 1958, 275.) megalapozatlan. I. István (1000-1038.) dekrétumából tudjuk, hogy egy plébánia - mint gazdasági egység - ellátását 2 teleknek egy-egy szolga családdal kellett biztosítania, amelyhez ménló, és „jogatolás" (jármű = szekér ?), 6 ökör és 2 tehén, 30 aprómarha tartozott (Corp.Jur. St. 11.34., = ZÁVODSZKY 1904; St.II.l.). A „iumento" általános fordítása: kanca, csikó, igásmarha, igavonó stb. A „szekér, igás szekér" értelmezésére először Erdélyi László hívta fel a figyelmet (ERDF.I.VI 1907, 42, 93; VÖRÖS 2000a, 98.). A középkorban igavonásra, fogatolásra nemcsak az. ökröket, hanem a lovakat is alkalmazták. Ezt látszik megerősíteni — többek között — Szent István király „törvénye" is, amelyben az áll, hogy az „Úr napján lóval dolgozótól vegyék el a lovat, amit egy ökörrel kiválthat" (St. II.7. 2 §). Feltehetőleg nem hátasként „dolgozó" lóról volt szó. A magyarok 1 1. századi fogatos járműveiről először Szent Gellért püspök legendáiban történik említés. Ahol a szekér - „currus"; a „nem barom/ökör ' f'ogatolású (jármű = szekér ?) - „non quolibet iumento"; a kis jármű (= kocsi ?) - „modico utebatur vehiculo" (SRI I II. 474., 497.); a kocsi - „plaustrum"; és a kétkerekű taliga (szekér/ kordé) — „biga" szerepel. A Megver falubeli (l'est vm.) János felesége Mária tanúvallomásában szerepel: Margit szűz sírjánál - saját szavai szerint - kétkerekű szekéren feküdt „curruin, qui non habebat nisi 2 rotos". Péter tanú szerint ugyanez A jármű kordé, „higa" volt (Gy. IV. 531., LXXVI. és LXXIX tanú vallomásai in: SZABÓ 1999, 256, 262.). A felsoroltak mind egyrudas, párosfogatoláséi járművek voltak. I Iogy az egyes járművek elé melyik igavonó állatot fogták be, csak a legritkább esetekben ismert, illetve következtethető ki. A magyar oklevelekben a szekérnek több változata, illetve jelzője is szerepel: így pl. 1233-ban a könnyű „levis", és a nehéz „gravis" szekér (Gy.II. 638.); 1255-ben a budai vámtarifában a nagy „magnus", és a mázsa „masa" szekér. Ez utóbbi esetben a halat szállító nagy szekér közönséges neve a „masa" (currus magnus [...] qui vulgo masa dicitur, Gy. IV. 615.). l)e milyen lehetett a „nem halat" szállító nagy szekér? A győri vámon 1260-ban magyar, német és vallon szekerek hajtanak át (Gy. II. 597.). A középkorban a fogatos járművek ókori latin nevei típusonként, alkalmazásuk módja szerint, koronként és az igavonó állatok fajtája szerint is változott. Angliában a magyarországi három megnevezett (currus, plaustrum, biga) járművön kívül általánosan még a cart (carecta), a quadriga, és a rheda (raeda); lokálisan a curtena és a tumbrel (tumbrellus) volt használatban. A rheda a plaustrumnál, a cart a biga-nál volt kisebb. Az egyes járműtípusoknak a tengelyszáma is változó volt. Egy plaustrum, illetve egy carrus/currus rakománya 2-2 cart rakományával volt megegyező (LANGDON 1986, 76-79, 150—153.). Magyarországon a középkori járművek vizsgálatára - A mázsaszekér kiv ételével (DOMANOVSZKI 1917.) - ezidáig