Folia archeologica 52.

Vörös István: Ló az Árpád-kori Magyarországon

190 VÖRÖS ISTV ÁN nem került sor. Érdekes, hogy a lovas fuvarozás - egy eset kivételével (Radna bánya 1270/72.) - egyházi intézményekhez, vagy személyekhez kötődik: 1015. A pécsváradi apátság (Baranya vm.) alapításakor 469 (vagy 409?) lóval és szekérrel szolgálót kapott (Cod. Dipl.I. 297; Gy. I. 364.). 1086. A bakonybéli monostor (Zala vm.) összeírás késői változata is megerősíti a lovas-szolgák kötelezettségeit, amelyben - többek között - a szántás, a szállítás, és a fuvarozás is szerepel (SÖRÖS 1903, 245; GYÖRKIT 1977, 424-425, 492.). 1108 k. Álmos herceg a dömösi prépostságnak adományozott lovas-fuvaros családok/szolgák [pl. Aszófő, Marót (Pilis vm.), Börzsöny (Hont vm.)] szekérrel és ménekkel „currus et equos" szolgáltak Gy. IV. 594, 657; Gy. III. 184.). 1208. Lébényben (Moson vm.) a monostor apátjának egy lovas szekér áll a rendelkezésére „equum curriferum" (Gy. IV. 156.). 1235. II. Béla a Bozoki (Hont vm.) Szent István király tiszteletére 1124/32.k. alapított monostornak 6 embert adományozott, akik lóval és szekérvontatással „cum equis suis servire currus trahere" szolgáltak. (Gy. III. 183.). 1237/40. Összeírták a pannonhalmi apátság Nyalka (Himed, Győr vm.) földjét és szolgálataikat: 22 háznép lovas-szolga (Szent László és II. András oklevele szerint): szükség szerint a monostor megrakott szekereit tartoznak fuvarozni saját kövér lovaikon az egész országban „currus homeratos mon-i in propriis equis pinquuibus" (Gy. II. 612.). 1237/40. A pannonhalmi apátság Vének (Győr vm.) halász falujának hajóvontatásra az apát adott lovat (Gy. II. 641.). 1270/72. Radnán (Besztercevidéke) lóval való érc, és lóval, vagy ökörrel való fa-, és szénaszállításról történik rendelkezés (Erd.Okm. I. 228; Gy. I. 564.). A Imink fajtái A kun Iá „equum Cumanicum" a magyar oklevelekben legkorábban 1220-ban egy csákvári végrendeletben (Gy.II. 355.), később 3 különböző színű és jegyes kun ló 1270-ben Bárcán szerepel (Gy. I. 67.). A dürnkruti csata (1278.) után [...] a németek „annyi kun lovat kötöttek el, amennyit csak tudtak" (K.RISTÓ 1994, 110.). 1270ben Bárcán említenek egy „jegyes" oláh (Olacorum ?) lovat. 1293-ban László bíró Çsud jobbágyának ítél oda egy tatár lovat (BELÉNYESI 1956, 24, 4. lábj.). Az Orosz Évkönyvben Msztyiszláv fejedelem egy „gyorsan futó szürke" lovat ajándékoz el (1213., OÉvk. 341.), egy nemesnek pedig-a magyar fordítás szerint - „arab" lova volt (1219., OÉvk. 345.). Jankovich Miklós véleményét, amely szerint az oklevelekben szereplő „fő, vagy úrnak való lovak" magas termetű „turáni lovak" lettek volna (JANKOVICH én. 140-141.) az Árpád-kori hippológiai adatok nem bizonyítják. A középkori Európában a lovakat négy nagy csoportba sorolták. Voltak a hadi, vagy katonalovak „dextrarius" (lovagi ló), „runcinus" (hátas, vagy herélt ló); a vadász lovak „cursarius, vag)' furgator"; a hátaslovak „palefridus" (palfrey, Marschpfred, „poroszka ló") és a mezőgazdasági, vagy parasztlovak „summarius" (málhásló), „carectarius, veredarius" (kocsis/szekeresló) (DAVIS 1989, 67.). Magyarországon a lovakat általában kétféle „minőségében" különböztették meg. Voltak idomított lovak [„nemes, szelídített, betanított, kantározott, pardicionis" (1213.), „dolmodiones" (1220.), „domitos" (1255.)] és voltak szilaj, ménesbeli lovak, illetve ménesek [(indomitos) 1137., 1171., 1181., 1 199., 1210., 1212., 1221., 1231., 1255., 1283.]. Alkalmazásuk, tulajdonságuk - valójában fajtájuk - szerint volt harci mén, felszerszámozott hátasló, csata mén, „paripa" „palefridum" (1260., 1278.,