Folia archeologica 45.

Fodor István: Dr. Dienes István (1929-1995)

8 FODOR ISTVÁN dést. Nem csak ekkor, hanem egészen élete végéig. László Gyula is hamar felfigyelt érdeklődésére, széles körű műveltségére és tehetségére. Dienes István lett első igazi tanítványa, aki az ő munkamódszerét folytatta, s emberségből is példát adott: soha nem tagadta meg mesterét. Szakdolgozata is klasszikus László Gyula-i munka volt: a bashalmi első honfoglalás kori temető remekbe szabott elemzése. A Nemzeti Múzeumban töltött gyakorlati év után 1954. október végén a Móra Ferenc nevét viselő szegedi múzeumba nevezték ki. Nagy szorgalommal látott neki életpályájának, rendezte a Móra Ferenc által feltárt honfoglalás kori temetők összekeveredett leletanyagát, búvárolta a dél-alföldi múzeumok gyűjteményeit s leírásokat készített az akkor készülő 10-1 1. századi leletkataszter számára. A szegedi gyűjteményben jó szemmel figyelt fel néhány különleges tárgyra (például a kiszombori korongokra), amelyeket később magával hozott Budapestre s feldolgozásukat már itt végezte el. Itt kezdte meg ásatási tevékenységét is: Bordányban, Csanyteleken végzett leletmentést, feltárta a hosszú ideje pusztuló csongrád-vendelhalmi szarmata és honfoglaló temető utolsó sírjait. Figyelmét azonban - mint egész élete során - nem csupán a szakmai kérdések kötötték le, hanem az élő társadalom is. A közgyűlöletnek örvendő Rákosi-klikk ekkoriban folytatta elszánt küzdelmét diktatórikus hatalma megtartásáért. A belső társadalmi erjedés azonban megindult, egyre erőteljesebb lett az ellenállás a sztálini típusú önkénnyel szemben, amely megállíthatatlanul vezetett el az 1956-os októberi forradalomhoz. Az ekkori szegedi események egyáltalában nem csupán helyi jelentőségűek voltak. Az emberi életnek méltóságot adó haza szabadságát mindennél rontosabbnak tartó Dienes István kezdettől lelkes résztvevője a szegedi forradalomnak. A múzeum dolgozói őt delegálják a Városi Forradalmi Bizottságba. Örök mementóul ők viszik be Trogmayer Öttóval a múzeumi gyűjteménybe az egyik forradalmi zászlót. A november eleji orosz inváziót követően nyilvánvalóvá vált, hogy a hatalom számára, nemkívánatos egyénné lett Szegeden. Tartania kellett a megtorlástól, de ha az nem is érte volna el, további pályafutását beárnyékolta volna októberi szereplése. Szerencsére ekkorra már többen meglátták benne a szakmai tehetséget, s emberséges jóakarói révén újra a fővárosba költözhetett. 1957 januárjától László Gyulát a pesti egyetem régészeti tanszékére nevezték ki, így nem maradt a honfoglalás korával foglalkozó szakember a Nemzeti Múzeum 1952-ben alakult Középkori Osztályán. Ezt az álláshelyet tölthette be 1957. április elsejétől Dienes István. Munkássága ebben az intézményben teljesedett ki, ahol sok feladat várta. Rendbe kellett tennie a honfoglalás kori gyűjteményt, ahová a Régészeti Osztályról és a Fegyvertárból kerültek át a leletek. A tárgyak azonosítása hosszú évekbe telt. Dienes István azonban példátlan szorgalommal és türelemmel végezte el a sziszifuszi munkát, olyan gyűjteményi rendet alakított ki, amelyre nem sok példa akad a magyar múzeumokban. Ezekben az években bontakozik ki szerteágazó ásatási tevékenysége is. Van esztendő, amikor féltucatnál több helyszínen végez ásatásokat. Ebben az időben még a vidéki múzeumokban sok helyütt nem volt régész szakember, s a leletmentésekre a Nemzeti Múzeum munkatársai szálltak ki. Nem volt természetesen az ország első múzeumának sem autója, az akkori lassan vánszorgó vonatokon, a ritka buszjáratokon, alkalmi fuvarral meg gyalog lehetett eljutni a távolabbi településekre. (Az egyetlen régészjármű - egészen a hetvenes évekig - a kerékpár volt, amely igen alkalmatos is száraz időben, de a sárban helyet cserélt a gazdájával: azt is cipelni kellett.) Leletmentett és kutatott a hírből ismert honfoglalás kori temetők után Záhonytól Szakonyig, mégis főként szülőföldjén, a szabolcsi tájakon dolgozott a legtöbbet. S dolgozott volna még többet is, ha ebben nem gáncsolja és nem akadályozza meg a kicsinyes szakmai féltékenység. Már első ásatásai nagyszerű ered-