Folia archeologica 44.
Tóth Endre: Ókeresztény ládikaveretek Ságvárról
ÓKERESZTÉNY LÁDIKAVERETf.K 139 mára a lekeres és a Traditio legis eredeti tartalma nemhogy nem volt világos, hanem a képtípust valószínűen nem is ismerte. Ezért bármennyire is távoli területen került elő a tárgy, és bármennyire is közel áll a polai és novaijai leletekhez, inkább tartom lehetségesnek, hogy egy konstantinápolyi műhelykapcsolatokkal rendelkező alexandriai ötvös készítette. A mindössze három ereklyetartó alapján további következtetések nem engedhetők meg. Marad tehát a másik lehetőség a két pannóniai veret esetében: az ötvös tudatosan értelmezte a Traditio legis jelenetet; Krisztus valóban átadta a tekercset Péternek. Ez esetben viszont a Traditio legis képtípusa ismert kellett, hogy legyen a Közép-Duna-vidéki tartományokban, vagy legalábbis Pannóniában. Összefoglalom az eddigieket, különös tekintettel a kronológiára: A két bronzlemez a ságvári erőd déli kapujának kerek tornyába ásott gödörből került elő. Lehetséges, bogy eredetileg nem hulladék elföldelésére ásták ki. A gödör betöltésében számos vas- és bronztárgy, valamint üvegtábla-töredék volt. A tárgyakat nem elrejtették, mivel romlott állapotuk miatt a használatból ki kellett, hogy kerüljenek. A tárgyak egy része használati tárgy, edények, vaseszköz és -fegyver, kevés kerámia. Volt köztük egy bronztok, ami ereklyetartónak is tartható. A leletek között két azonos méretű és díszítésű bronz ládikaveret volt, amelyek álló téglalap alakú mezőkben Péter és Pál apostolt, köztük egy bizonyos Timótheust ábrázolnak. A tárgyak jellegének vegyessége miatt azonban sem a bronzveretek és az ereklyetartó kapcsolatát, sem a ládika felhasználását nem célszerű vizsgálni. Az erődperiodizáció alapján a veretek földbe kerülésének a terminus post quemje megállapítható, mivel a gödröt II. periódusú toronyban ásták ki. A II. periódus kerek oldaltornyait legvalószínűbben a Kr. u. 374-es szarmata-kvád háború után építették. Mivel a torony belső padlószintjei elpusztultak, a gödör kiásásának (és betemetésének) ideje relatíve is megállapíthatatlan. A veretek földbe kerülésének keltezése természetesen nem a veretek készítési idejét jelzi. A ládika egy-két évtizedes használatát feltételezve, a veretek készítésének ante quem dátuma Kr. u. 374, és ugyanez az időpont az elrejtésük post quem időpontja. Ezzel azonos eredményre vezet a veretek stíluskritikai vizsgálata is. A ládika szélessége kb. 30-31 cm, két sor képmező esetén az alsó doboz magassága legalább 22-23 cm, a fedéllel együtt 27-28 cm lehetett. A bronzlemezek a Közép-Duna-vidéki ládikaveretek díszítési rendszerének késői csoportjába tartoznak. E típusnak legkorábbi, keltezhető emléke a várostyehéket ábrázoló „pécsi" ládika (Kr. u. 350-360), és ide sorolhatók a intercisa-mainzi, árpási és fenékpusztai darabok. Mivel megállapíthatatlan, hogy a két bronzveret egy vagy két ládikához tartozott-e, a díszítés rendszerének meghatározásán kívül a kompozíció egészét vizsgálni nem lehet. A díszítésrendszer alapján ugyan a ládika az intercisai és felcsúti darabokkal egy típusba sorolható, eltérő stílusa miatt azonban műhelyvagy mesterkapcsolat nem tételezhető fel. A ságvári példány a nagyméretű képmezők miatt talán a típus késői darabja. A ládikaveret-ábrázolások feldolgozása nélkül abszolút kronológiai sor ma még nem állítható fel. Pontosabb keltezésre a névfeliratok és az apostolok fiziognómiája alapján lehet következtetni. Az apostoloknak és Timótheusnak csupán a jelző nélküli személyneve olvasható a vereteken. A stílusa alapján kétségtelenül későbbi, 400 körűire vagy még későbbre keltezhető jabalkovói ereklyetartón sincsen még a sanctus kiírva^'. Mivel a ságvári veretek a század végénél későbbre egyébként sem keltezhetők, a sanctus kitétele nem szükségszerű; azaz a keltezésnél közömbös. Fontosabb az apostolok hasonló arcvonásainak értékelése. A vereteken Péter és Pál fiziognómiája azonos: fejformájuk, hajviseletük és szakálluk egyforma. 8 U Buschliausen В 3, 181. Biischhaiisen korai keltezésével szemben lásd összefoglalta az ellenérveket: E. Dinkler-von Schubert, JbAChr 20 1977, 219.
