Folia archeologica 41.

Kemenczei Tibor: Stanczik Ilona emlékére

8 KEMENCZEI TIBOR 1982). Munkatársként vett részt a Tiszaug-Kéménytetőn (1980—82) és a Turkeve-Terehalmon (1985—1990) lévő bronzkori településeket feltáró munkaközösségben. Munkájának eredményeképpen hatalmas mennyiségű leletanyaggal gazdagodtak a múzeumok gyűjteményei. Az alföldi bronzkori településeken végzett ásatásait a magyar ősrégészet kiemelkedő teljesítményeként tartjuk számon. Sajnos Stanczik Ilona a rövidre szabott élete alatt az általa feltárt, tudományos szempontból oly fontos leleteknek csak egy részét tudta feldolgozni, értékelni. Előzetes jelentést irt a Füzesabony-Öregdombon (Vorbericht über die Ausgrabung der bronzezeitlichen Ansiedlung von Füzesabony-Öregdomb, FolArch 29, 1978, 93-102), a Tószegen (Az 1972-74. évi tószegi ásatások, SZMÉ 1979—80, 63—81), a jászdózsán (Befestigungs- und Siedlungssystem von Jászdózsa-Kápolnahalom. In: Beiträge zum bronzezeitlichen Burgenbau im Mitteleuropa, Berlin —Nitra, 1982, 377 — 388), a Pilismaró ton (Előzetes jelentés a Pilismarót—szobi révnél 1978-ban végzett ásatásról. Dunai Rég. Hir. 1, 1979, 7 — 21) végzett kutatásairól; jelentős értékelő tanulmányban dolgozta fel Vaday Andreával közösen a kárpátmendencei kelta bronz öveket (Keltische Bronzegürtel „ungarischen" Typs im Karpatenbecken, FolArch 22, 1971, 7 — 21); Kovács Tiborral egy fontos nagyrévi leletről írt cikket (Bronzkori aszkosz Nagyrévről, ArchÉrt 107, 1980, 44 — 52); önálló kötetben szerkesztette meg és adta közre Hild Viktor fennmaradt kéziratát (Szolnok megyei régészeti adatok Hild Viktor jegyzeteiből, Szolnok, 1975). 1988-ban védte meg a jászdózsai bronzkori telepről írt doktori értekezését. Számos tervének megvalósítását, munkájának befejezését tette lehetetlenné fájdalmasan hirtelen halála. Nem élhette meg annak a nagyszabású bronzkori kiállításnak a megnyitását Szolnokon, amelynek előkészítésében, megszervezésében annyit fáradozott. Ehhez még el tudta készíteni, részben Bóna Istvánnal és Csányi Mariettával együtt írt cikkeit, amelyek már csak az emlékének szentelt kiállítási katalógusban jelenhettek meg (Dombokká vált évszázadok, 32-39, 46-47., Szolnok 1991). Stil, ahogy neveztük őt, nyitott, bölcs egyéniségéből adódóan, egyedülálló szerepet töltött be a régészek közösségében, társadalmában. Azon ritka emberek sorába tartozott, akinek egyszerűen nem voltak haragosai, mindenki szerette, kedvelte. Képes volt arra, hogy a legkülönbözőbb jellemű, természetű kollégákkal emberi, baráti kapcsolatokat tartson fennt, s akik mindannyian bizalommal fordultak hozzá. Sok fiatalabb kolléga tanult nála nemcsak ásatási módszertant, muzeológiai munkát, hanem szakmai etikát, kollégalitást is. Szakmai, baráti segítségért, tanácsért bárki fordulhatott hozzá, sohasem mondott nemet, mindig volt ideje mások problémáival foglalkozni. Ezért mindenkinél több jutott neki a kutatókat, múzeumokat segítő munkából, mint a Régészeti Osztály bármelyik más munkatársának. Nem volt olyan feladat, amelynek ne lelkiismeretesen tett volna eleget. Idő előtti halálával értékes embert, jó kollégát, kitűnő régészt vesztettünk el. Ősrégészeti kutatásunknak kell most már megtenni, hogy örökségét, kitűnően dokumentált ásatási leleteit emlékéhez, munkásságához méltó módon tegye közzé. Kemenczei Tibor