Folia archeologica 24.
Dienes István: Honfoglalás kori veretes tarsoly Budapest-Farkasrétről
206 DIENES ISTVÁN szerelték fel, hiszen az ékkő foglalatok körüli három azonos minta így kerül összhangba. A felső veret két apró töredékéből teljes mintázata nem állítható helyre, bizonyos azonban, hogy a többi verethez hasonlóan gazdag és bonyolult rajzolat töltötte ki megnyúlt háromszögű felületét. A töredékek azt is sejtetik, hogy a többi veret mintaelemeit hordozta, felületéhez alkalmazott összeszövésben. Rekonstrukciós rajzunkon az alsó szegélyveretek kis térkitöltő tömör csokrainak beillesztésével ezt csupán érzékeltetni törekedtünk. A veretek kel ékesített tarsolyt egykori épségében bemutató rajzunk (11. ábra) úgy véljük, meggyőzően szemlélteti, hogy ezek a szeszélyes alakú veretek egy tarsolynak méretre is megfelelő felületét (13,6x11,7 cm) mesterien töltik ki és valóban együttessé kapcsolódnak össze. A formák sokfélesége ellenére összehangolásuk kiváló, szinte előre jelzik azt az egybeforrást, amely utóbb a tarsolylemezekben valósul majd meg. Méretben, távolságban arány van köztük, szerkesztési lelemény, ez tette számunkra felismerhetővé a tarsolyt. Helyreállítási rajzunk talán felidéz valamit a tárgy egykori szépségéből, elképzelhetővé teszi, mily megkapó lehetett a sötét bőrre szerelt, a hátteret csaknem beborító, ezüstben-aranyban csillogó veretek látványa, amelyek közepén ott izzottak a színes kőberakások. A felület arányos megszerkesztésekor fel kellett figyelnünk arra, hogy az alsó perem két szegélyverete között épp a zárószíj szélességének megfelelő sáv maradt szabadon. Arra kell gondolnunk, hogy lehettek a farkasrétihez hasonlóan gazdag díszű tarsolyok, amelyeken a veretek még — a távolabbi hagyománynak megfelelően - szerkezeti elemként (bújtató körüli veretként, illetve a fedőlap merevítőiként) szolgáltak, és a zárószíj által elfedett helyet természetes módon hagyták díszítetlenül. A számunkra különös alakú alsó veretpár korántsem lehetett olyan szokatlan és egyedi, mint mai leletanyagunkból ítélnénk, a veretes tarsolyok elterjedt díszeihez tartozhattak. A tarsolyveretek itt tapasztalt halmozásához önként kínálkozó párhuzam az övek díszítésmódjának alakulása. Az avar kortól kezdve tanúi lehetünk annak a folyamatnak, hogy a veretek az öveken megszaporodnak és eredeti szerkezeti szerepüket elvesztve (pl. álcsatok kialakulása, a veretek karikáscsüngőinek visszaszorulása) puszta díszítőelemmé válnak, majd tovább sokasodva végül a szíj teljes hosszát beborítják, 7 4 elkerülhetetlenné téve ezzel az öv szerkezetének megváltoztatását. Ugyanígy történhetett ez a tarsolyoknál is, ahol mind több és mind terjedelmesebb veretet erősítettek a fedőlapra, egyre kevésbé a gyakorlati célszerűségre, inkább a tárgy pompássá tételére törekedve. A díszítményekkel telerakott fedőlapon a gondosan tervezett összképet már zavarta a középen elhelyezett egyszerű bújtató és az előtte elvezetett zárószíj. A tarsolydíszek szabad halmozásához a hagyományos zárószerkezetet át kellett alakítani. A zárószíjat az addigi gyakorlattal 7 5 ellentétben a fedőlap aljához erősítették és alul a tarsoly hátáról lefüggő szíj bújtatójába kapcsolták. 7 6 A zárószerkezet ilyen megváltoztatása lehetővé tette, hogy a fedőlap teljes felületét a külön felszerelt, csaknem összeérő veretek helyett egyetlen összefüggő fémlemezzel borítsák be, amely a 7 4 László Gy., Études . . . 176-177. 7 5 A hagyományos zárórendszert 1. László Gy., A honfoglaló magyar nép élete. 436., 50. kép 7 e Az alul kapcsolt bújtatót 1. Fettich N., Arch. Ért. 45 (1931) 56., 37. kép.
