Folia archeologica 17.

Temesváry Ferenc: Lakatosipari érdekességek a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében

LAKATOSIPARI ÉRDEKESSÉGEK A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM GYŰJTEMÉNYÉBEN A Magyar Nemzeti Múzeum lakatosipari gyűjteménye a Folia Archaeologicában már közlésre került. Egyes darabok azonban hangsúlyozást nem kaphattak a dolgozatok szűk terjedelme és a kutató célkitűzése miatt. A magyar lakatosipar fejlődését a X—XIX. század között a zármechanizmusok oldaláról vizsgáltuk, de tudatosan kerültük a XIX. századot, amikoris a gyáripar előretörése miatt és részben a széles körű külkereskedelem következtében a súlypont a levéltári anyagra helyeződik át. A rendelkezésünkre álló tárgyi emlékanyag elegendő arra, hogy megállapíthassuk az alapvető változást a formában és szerkezeti rendszerben, de kevés ahhoz, hogy az általános fejlődésre messzemenő következtetéseket vonjunk le. Tisztán tükröződik, hogy amíg a XVIII. században „... a bronz abszolút autokráciája legyűrte a nem kékvérből származó versenytársát", addig a napóleoni háborúkat követően egy „új és művészi vaskorszak" keletkezett, amely kiemelkedő emlékanyag létrehozásában valóban bővelkedett. Sajnos, egybegyűjtése és közkinccsé tétele nem haladt előre oly mértékben, hogy a közel ötezer magyar lakatosmester működési területét és szakmai ismereteiknek nemzetközi vonatkozásait meghatározni lehetne. A feltétlen ügyeimet érdemlő szerkezeti rendszerek ismertetése előtt utalnunk kell jelen dolgozatunkban is — miként azt korábbi tanulmányainkban megtettük —, hogy a XVIII. század végén kialakult és bevált lakatosipari mechanizmusok a XIX. század első évtizedeiben uralkodók maradtak.

1 Ezt a megállapítást különösen érvényesnek tartjuk az ország keleti területein — szűkebb értelemben a Tiszántúlon —, de ide csatlakozik a Felvidék egy része is, annak ellenére, hogy az iparosgárda ezen a területen lényegesen fejlettebb, mint az említett Tiszántúli területeken. Kutatásaink pillanatnyilag még nem teljesek, s így a dél-dunántúli kerületek — Dunaföldvár—Balatonszentgyörgy vonalától délre — helyzetét teljesen felmérni nem tudtuk. A rendelkezésünkre álló anyag és a levéltári kutatások eredményének egybevetése azonban arra enged következtetni, hogy a megjelölt terület a XIX. század első évtizedeiben fejlettségét tekintve közelebb áll a Felvidékhez, mint a Balatonszentgyörgy—Dunaföldvár vonalától északra eső területekhez. Az általunk hangsúlyozott körzetekben általában, a keleti területeken különösen megmaradtak a XVIII. századi elgondolások. Az első évtizedekben a változást elsősorban nem a szerkezetben, hanem a boríték formájában és az új díszítő motívumok jelentkezésében látjuk.

2 A kulcstípusok és zármechanizmusok fejlődése a XVI—XVIII. században című dolgozatunkban — ahol is a barokk és rokokó korszak remekbe készült 1 Temesváry F., FA 15 (1963) 107—148. A szakkifejezésekre vonatkozóan lásd a korábbi évfolyamokat. 2 Lényegében ezzel a gondolattal találkozunk Edvi Illés A., A barokk korszakának vasművessége. (Bp. 1897) tanulmányában is.