Folia archeologica 8.

Cennerné Wilhelmb Gizella: Widemann-metszetek után készült olajportrék

174 Cennerné Wilhelmb Gizella télyhez jutott család két, mondhatni „alapító" tagját is ez a piktor festette meg. Lehetséges ezek után, hogy a sorozat első képei tőle erednek. A közepes tehetségű, jó ősgaléria-nívón mozgó mester oeuvre-je az, amit a sorozaton belül leginkább meg kellett rostálni, mert ebből adódtak színezési, beállítási módozatok behatóbb vizsgálatával az újonnan elkülönített festők művei. Az ő metszet-előképéhez híven ragaszkodó, kevés invenciójú, de megbízható és becsületes alkotásait a sötét háttér elé állított élénkpiros alakjairól ismerni meg. Tanulságos ismereteket nyújt a sorozat többi darabja is e kor vándorfestőinek kompozicionális és színezésbeli módszereiről. A mestereknek rendszerint beidegzett modoruk van a háttér, az alak és a ruházat színeinek egybehangolására, a megvilágítás alkalmazására. Kéry János, Erdődy Gábor, Lónyay Zsigmond és Draskovicli Miklós arcképeinek alkotója festményeit sötét alaptónusban tartja. A barnásszürke háttér elé helyezett alak ruházata sötétlila s az arcot sem emeli ki ezek együtteséből, a fej alig árnyalattal világosabb a háttérnél. Leginkább az alakok fehér hajával irányítja rá a figyelmet. A metszetelőképek vonásainak visszaadása ennél a mesternél megfelelő. Ugyancsak a sötét árnyalatokat kedveli az a festő, akinek alakjai jellegzetes húsos, kerek arcukról, szétálló sötét bajuszukról és homloktincses hajviseletükről ismerhetők fel. Zápolya István és Báthori István arcképe mellett ő készítette a sorozat egyetlen olyan darabját, melynek metszet-előképe a Widemann-műveken kívül meghatározható, Kitonich János portréját. Magasabb művészi iskolázottságról tesz tanúságot Teleki Pál, Pálffy István és Haller István arcképének szerzője. A ruházat díszítéseinek, sujtásainak aprólékos kidolgozása mellett súlyt helyez, az arc kiemelésére is, amit erős és egyforma megvilágítással ér el a sötét tónusú ruházat és háttér ellenében. Nem árnyalja azonban a fej felületeit, amit a ruházathoz hasonló aprólékossággal dolgoz ki, s így a portréknak bizonyos ornamentális, síkszerű jellege van, amit a ruházaton bőségesen alkalmazott aranyos vitézkötés még jobban előtérbe állít. A festők fogyatékos technikai tudásából folyó, az egyszer megtanult szerkesztési sémákhoz való merev ragaszkodásra példa a Kornis és Kuta&sy arcképek festője. Ez a mester egyébként jól egyénített arcokat ad, a barokkos fényhatásokat is ügyesen alkalmazza s ennek ellenére mindkét esetben ugyanazt a kissé ügyetlen, de mozgalmasságra törekvő testkivágatot adja, s hajszálra ugyanúgy helyezi az alakok bal vállára a prémgalléros és szegélyes köpenyt. Világos, lilásrózsaszín árnyalataikkal és az arc finom, életszerű kidolgozásával már a XVIII. századot idézi Esterházy Miklós nádor és fivére, Dániel arcképe, bár e képek háttere még mindig sötét, szürkés árnyalatokban mozog. Esterházy Dániel arcvonásaival tart rokonságot, annak mintegy megfiatalított, fekete hajú változata Iványi Fekete László füleki várkapitány mellképe, amely így vonásaiban el is tér a Widemann-eredetitől. Ugyancsak a XVIII. század stílusjegyeinek kezdetét mutatja a másik két Esterházy, István és Farkas portréja szürkés ruhában, vörösesbarna háttér előtt. A sorozat néhány, csekély számú darabja valóban XVIII. századi, szürkés, világoskék háttér előtt fénnyel finoman modellált fej, a ruházatban pasztellárnyalatok gazdagsága. Ilyen Orehoczy Gáspár, a Forgáchok, gersei Pethő László, Pázmány Miklós portréja, valamint a sorozat legszebb darabja, az Ostrosith Miklós arckép. Milyen művészettörténeti tanulságokkal szolgál ennek az anyagnak a vizsgálata? Bemutatja elsősorban a korabeli, XVII—XVIII. századi névtelen