Folia archeologica 8.

László Gyula: A mártélyi avar szíjvégről

A mártélyi avar szíjvégről 111 a) Az áttört, tömör öntésű szíjvégek mintáin levő kettős tölcsérú áttörések megkövetelnék a két öntőminta feltételezését, ugyanis egy mintából nem emelhetők ki. b) Ezzel szemben a két, egymást pontosan fedő minta nem keletkezhetett egy minta kettős lenyomatából, mert akkor az ábrázolás (pl. inda) törvényszerűen nem fedte, hanem metszette volna egymást. Arra meg gondolni sem lehet, hogy a bonyolult minták fonákját úgy tudják kifaragni, hogy pontos fedést kapjanak. Mindebből az a kényszerű feltevés adódik, hogy nem használhattak két öntőmintát. Hogyan lehetséges ez? Alább megkísérlem megfigyeléseim összegezését. 1. Az általam ismert avar anyagban nem emlékszem arra, hogy a szóbanforgó tömör jellegű öntvényeken öntővarratot figyeltem volna meg, pedig ennek nyomai még a leggondosabb csiszolás mellett is megállapíthatók (pl. a mártélyi szíjvég gyöngyös keretén sehol sincsen erre nyom, talán az egyik csuklós részen kiemelkedő parányi gerincet nem tekintve). 2. Míg egy-egy öv többi veretei legnagyobbrészt azonos — kétoldalas — öntőmintából kerültek ki, a nagyszámú szíj vég között egyetlen olyant sem találunk, amelyet egy másik mintájából öntöttek volna. 3. Kétségtelenül helyesek azok a megfigyelések, hogy e szíjvégek mintáit faragták, ám amint alább kitűnik, nem fába, hanem puha fémbe (ónba, ólomba) faragták bele. 4. A fafaragás ellen a következők szólnak. Figyeltem szíj végeinket abból a szempontból, hogy vajon nem találok-e rajtuk olyan zökkenésnyomokat egy sorban, amelyekből a keményebb rostok irányára következtethetnénk. Ilyenek azonban nincsenek. Márpedig ez — ha ragaszkodnánk a fa használatához — csak úgy képzelhető el, ha keresztszálas dúcon dolgoztak. Azonban a keresztszálas dúcból olyan vékonyságú lemez, mint a szíj végek mintája, nem bírja el törés nélkül a faragással kapcsolatos nyomást és vékonyítást. Mindezek alapján az a nézet alakult ki bennem, hogy a szíjvégeket alakjuk formájára kikalapált puha fémbe vésték s faragták, és ez szolgált az öntőminta alapjául. Az öntés folyamatát csak a következőképpen képzelhetjük el : a kidolgozott puhafém mintát homok vagy agyagburokba ágyazták, majd e burokból kiolvasztották. A kiolvadt minta helyébe öntötték bele a forró bronzot (természetesen mind a kiolvasztáskor, mind pedig az öntéskor öntő- és kifolyó csatornákat alkalmaztak). A lehűlt szíj végöntvényt csak úgy lehetett kiszabadítani a burokból, ha a burkot (az öntőmintát) széttörték. Nézetem szerint ez magyarázattal szolgál arra is, hogy miért nem találunk két azonos mintából kikerült szíjvéget. De a többi ellentmondások is magyarázatot találnak ilyen öntésmód mellett (pl. az öntővarratok hiánya, a két oldal tökéletes illeszkedése, soha sincsen eltolódás, a hibásan felhasznált öntvények is arra vallanak, hogy újraöntésük lehetetlen volt stb., stb.). A felhasznált puha, könnyen kiolvadó s könnyen faragható fém csak ón vagy ólom lehetett. Mindkettőnek bővében voltak az avarkorban. Az ón a bronzöntéshez kellett, ólmuk pedig talán még bővebben lehetett, ezt használták ugyanis a veretek hátának kitöltésére, de ismerünk ólomvereteket is (sajnos, ez utóbbiak annyit szenvedtek a föld savaitól, hogy nem lehet megállapítani azt, hogy vajon faragottak voltak-e, vagy öntöttek). Az öntéskor nem ment tönkre az anyag, mert a kiolvasztott minta fémjét újból s újból kikalapálhatták