Folia archeologica 7.
László Gyula: A kenézlői honfoglaláskori íjtegez
122 Honfoglaláskori íj tegez Bővebb magyarázat nélkül is felismerhető, hogy e széprajzú minta azonos pl. a szolyvai és a geszterédi tarsolylemezek mintahálójával, és szerkezete még egy sor más honfoglaláskori emlékünkkel is egyezik. 3 4 E látszólag bonyolult mintafú'zés valójában igen egyszerű munka volt. Ennek bizonyítására a 20. képen bemutatom a palmettarendszer szerkesztésének menetét. A rajzon csupán a kenézlői 39. sír mintáinak szerkesztésmódját látjuk, de könnyen továbbszőhető (pl. a szárak vonalának kettőzésével) a hálómintás, hurkos palmettás térkitöltés felé is. A rajz alapjául vonalzóval, vagy kisebb méretekben szabadkézzel rajzolt egyszerű, függőlegesekből és ferde vonalhálóból szerkesztett váz szolgált (20. ábra a). E hálórendszer sarkait lekerekítették (b). Ezzel már meg is kapták az alapszerkezet indásan kígyózó vonalhálóját. A továbbiakban a rajzoló csak gazdagította ezt. Hajlós, duzzadt, bekanyarodó végű levélsorra! kísérte az inda hajlásait (c), majd középre megrajzolta a koronázó levelet (d) s végül szokás szerint cifrázta az egymásból kinövő palmetták végtelen sorát (e). E végtelen mintasort, alapelemével, a palmettával együtt általában szövött mintának tartják. Közelebbről ezt is meg fogjuk vizsgálni. Most azonban röviden érintsünk egy még mélyebbre mutató kérdést : az állatfejes lezáródást és a tiszaeszlári csont tisztán szkíta jellegű örökségét. Anélkül, hogy most a kérdés közelebbi tisztázásába bocsátkoznánk, a magunk részéről úgy véljük, hogy éppen ezek a csontfaragványok alkotják honfoglalóink hagyatékának legrégibb, leginkább hagyományőrző rétegét, amelyet a szkíta és ananjinói időkig 3 5 nyomozhatunk. László Gyula 3 4 Szolyva : AH. 21. 55. t. Geszteréd (AH 24. t.) ; Eperjeske (AH. 214. 58. t.). További összehasonlításnak itt nincsen helye, ez a honfoglaláskor mintáit teljes egészében felölelő külön dolgozatra vár. 3 5 A közismerten gazdag ananjinói és pjanobori csontfaragványok közt számos állatfejes és átfúrt faragványt találunk, köztük a tiszaeszlári és többi íjtegezcsontok meglepő párhuzamát is. Ezek nagyrészt a csontos gorodiscsék leleteiből valók (vö. CnwuaH, npHypajibCKHÍÍ Kpaft. MAßT. I./1897), a 156. tábla összes leleteit, továbbá a 4. t., 9. tábla valamennyi darabját hozzávéve a 9—10. tábla állatfejes faragványait. Továbbá Zbrueva legújabb könyvének (HCTOPHH HacejieHH NPMOMBH B AHAHBYHCKYW anoxy.. MHA. 30./1932) 12 t., 12. sz. alatt közölt zabláját, amely teljesen a tiszaeszlári csont rajzát példázza, valamint a 24. t. állatalakos pompás faragványait. Ui. 24. t. 3, 6 alatt a sigiri és gorbunovói előzményeket, amelyek időben jóval az ananjinói kor eló'ttre vezetnek bennünket a csont- és fafaragás nyomozásában. Meg kell jegyeznünk, hogy Zbrueva könyvéből csak olyan példákat idéztünk, amelyeknél szkíta, vagy szibériai kapcsolatot nem állapít meg. De még tovább is mehetünk, megfigyelhetjük, hogy a szkíta csontfaragás idézett párhuzamai sem Dél-Ukrajnából valók, hanem az erdős sáv közeléből, tehát az északibb részekből. A pjanobori korú csontos gorogyiscsék, amelyek i. u. az V. századig felnyúlnak, e csontfaragványok és a honfoglalás kora közt csupán néhány századra szűkítik a szakadékot.
