Folia archeologica 3-4.

Szabó Kálmán: Ásatási segédeszközök

BIBLIOGRAPHIA 295 nyelmű módon ismertet meg bennünket a magyar őskor belső viszonyaival: «a Kr. e. harmadik évezred első felében olyan népességet kell(?) feltételeznünk az ország lapályosabb részein, amely számban már nem lehetett jelentéktelen, nagy, közös, szervezett munkára egyesített néptömeget alkotott». Erről a szervezett munkára egyesített néptömegről semmi tudomásunk nincs, de a dolog lényegénél fogva nem is igen lehet. Amit a leletekből kikövetkeztethetünk, az legfeljebb arra mutat, hogy kis, törzsi egységekben élő lakossággal kell számolnunk a magyar őskor folyamán. Szerző azonban helytelen képét még tovább mélyíti: '<sűrű népességet, erős munkaszervezetet, kemény központi kormányzatot(?), társadalmi osztályokra osztódó politikai testületet( ?) kell feltételeznünk». (146. o.) Mindezt abból a félreértésből vezeti le, hogy Magyarországon már a neolitikumban földvárak voltak. A földvárakat ugyanis szerinte csakis ilyesforma szervezetek építhették. A földvár-fikciónak köszönhetjük előszeretetét a Balkán iránt is, mert szerinte a Balkán az a hely, ahol az őskori várépítésnek legrégibb tradíciói volnának. A továbbiakban megtudjuk, hogy az «italik» nép Magyarországról költözött Itáliába, amely állítása véletlenül lehetséges, nyomban utána azonban azt is kijelenti, hogy az italikok nyomán az etruszkok jártak, akik szintén a «Balkán-Pannónföld-Itália kapcsolat népei közül valók». (151. o.) Az etruszkok tudvalevően orientális származású nép, valószínűen valahonnan Kisázsiából és csakis a tenger felől jöhettek Itáliába. Szerző tehát újból helyes megállapításokat kever össze helytelenekkel, úgyanúgy, ahogy azt már más helyen is megállapítottuk. Természetesen semmi óvatosságot sem tanúsít szerző a nagy «árja», «mongol» és «sémi-hamita» «vándorlások» leírásánál sem. (153—154. o.) Mentségére szolgáljon, hogy itt maga az ősrégészet is igen sokszor engedett a tudományos alaposság követelményeiből. Az ezen az alapon nyert eredményei széphangzásúak ugyan, de teljesen elfogadhatatlanok. A kelték, «italikok», illírek, trákok nyelvterületeinek leírása is teljesen önkényes *és kezdetleges. (154. o.) Teljesen érthetetlen, hogy miért volna «valamennyiben közös vonás a balkáni kapcsolat és eredet». Ugyanide tartozik, amikor az illíreket a VIII. században szintén a Balkánról származtatja (II. kötet 350. o.), amikor pedig csak ellenkező irányú mozgásra van adatunk. Ugyancsak felületességre utal a régi magyar irodalom azon tévedésének átvétele, miszerint a magyar bronzkor hidasházakat ismert volna. A magyar kutatás vízben álló cölöpépítményeket eddig még nem talált. (II. kötet 350. o.). Áttérve a vaskori Pannónia viszonyaira szintén kifogásolni valóra akadunk. A 152. oldalon «kelta-pannon» (értsd kelta-illir) népi egységről beszél. Tudomásunk szerint még a rómaiak is külön kelta és külön illír törzseket tartottak nyilván, tehát egységről szó sincs. Prinz a római korban e népi egység «nagyszámú», általában körülárkolt, apró falvairól értesít bennünket. Az ásató régész ilyet nem ismer. Mi sem természetesebb, hogy e labilis alapon megszerkesztett összefoglaló fejtegetéseit sem fogadhatjuk el. (150—152. o.) Az összefoglalások közül elrettentő példaképen idézem a következőt: «Tényként kell tehát elfogadnunk, hogy Magyarországon, a benépesedés ősfokozatán, amikor a népek, minthogy a szedegető életalak feltételei itt hiányoztak, e földet megszállották, három élettér, s azon háromféle nép alakul ki, még pedig elég éles tájbeli elkülönülésben: a halász, a vadász és a pásztorkodó nép». E tétel a doktrinär szemlélet iskolapéldája. Szerző «tényét» semmiféle tárgyi okadatolással nem látta el, az eredményt tisztán tájelméleti meggondolásokkal támasztja alá. (II. kötet 200. o.). Szerző tételéből sem az nincs bizonyítva, hogy Magyarországon a «benépesedés ősfokozatán» háromféle nép lakott volna, sem az, hogy e három nép éles tájbeli elkülönülésben lakott volna, sem pedig az, hogy ősfoglalkozásaikban elkülönültek volna. Ha valaki ilyen fontos kérdésekben állást kíván foglalni, vizsgálja végig a gazdag őskori anyagot. A magyar őskor gazdasági háttere még nincsen kidolgozva és néhány kezdeményezéstől eltekintve senki sem foglalkozott még behatóan e kérdésekkel. Ahhoz, hogy Prinznek igaza legyen, elő kellett volna vennie a felvidéki «Bükki», a dunántúli «Szalagkerámia» és az alföldi «tiszai» kulturák emlékeit és azok részletes taglalása során kellett volna tételét bebizonyítania. A múzeumokban gazdag emlékanyag áll rendelkezésre. Elemeznie kellett volna az ősember szerszámait, fegyvereit, konyhahulladékjait és háziállatait. Az így kialakult képet egybe kellett volna vetnie a településtörténeti anyaggal és csak akkor lett volna szabad a szintézist megkockáztatnia. Ezzel szemben Prinz a három főtáji jellegzetességből egyszerűen visszakövetkeztetett az emberi betelepültségre. Mindez az idézett herderi felfogásra vezethető vissza, amelynek birtokában az ősember emlékeinek kutatása elhanyagolhatónak látszott. Mi azonban módszertani szempontból ezt az utat igen kifogásolhatónak találjuk. Kifogásaink harmadik csoportját a «Magyarország népességének törzsrétege» c. fejezethez kapcsoljuk (III. kötet 171 — 208. o.). Fejtegetései ez esetben sok helyütt helytállóak és érdekesek, mi itt csak a kifogás alá eső részleteket ragadjuk ki. Prinz felállítja az «alapidom» fogalmát, amely szerinte nem más, mint valamely tájegység történelme során, a rajta élt népesség továbbélő maradványaiból és a legújabban érkezett jövevények soraiból keletkezett etnikai és faji szintézis és keveredettség. így például a Pannónföldön az «alapidom» kialakításánál a következő népek vettek részt: «őstrák»(?), «italik»(?), illir, kelta, germán, hun, avar, szláv (176—177. o.). A kérdőjelzett népek felemlítése teljesen értelmetlen dunántúli viszonylatban. Magyarországon hét táji alapidom keletkezéséről számol be, amelyek mindegyikében az őskor folyamán más és más népek keveredtek volna, más, és más arányban. A hét alapidom «a nyugalmas fejlődés egy-két évszázados időtartamában megtermi a maga népi egységét». Ezt a Prinz szemléletében gyönyörű, békés képet a honfoglalás zavarta meg (180. o.). A honfoglalókban «északi finn-ugor» fajtaelem játszott jelentékeny szerepet, jobban mondva «türk-finnugor» vér folydogál ereikben és csak abban különböztek az «avarok és bolgárok neve alatt szereplő alapidomoktól», hogy bennük kevesebb volt a «szláv és germán» vér, mint amazokban. Egyébként is a magyarság alapidomának «nem fajtája volt a leglényegesebb vonása, hanem életmódja». (181. o.). Valóban megdöbbentő a fogalmaknak ez a káosza. A hét népi alapidom mindazideig merő fikció marad, amíg ezt tárgyi emlékekkel be nem bizonyítják. Ehhez leg-