Folia archeologica 3-4.

Szabó Kálmán: Ásatási segédeszközök

296 BIBLIOGRAPH IA alább is az szükséges, hogy az egész őskori betelepültség folyamán ki lehessen mutatni, a hét táj állandó elkülönülését és külön életét. Ellenkező esetben a táji egységek állandó egybemosódásáról kell beszélnünk, tekintettel arra, hogy az őskor szakaszaiban az egyes csoportok táji megoszlása változott. Saját kutatásaim annak az állításnak a megkockáztatására jogosítanak fel, hogy a magyarországi fejlődés mindig a Kárpát-medence teljes kitöltésére irányult, a táji egységek kialakulásának tehát nem kedvezett, ezirányú adatgyűjtésem azonban még nem teljes. Térjünk vissza Prinz állításához. «Finn-ugor» fajtaelem nincsen, mert ez a fogalom nyelvi és nem biológiai kategória. A «turkfinnugor» vér is tehát merő értelmetlenség. Az avarok «szláv és germán» vérségére vonatkozóan Bartucz adatai mérvadók, aki szerint (ugyané mű. IV. kötet 475—477. 0.) az avarkori temetők három csoportba oszthatók: 1. tiszta mongolok, 2. kevert típusúak, 3. európid típusúak. E kép vagy időrendi különbséget, vagv törzsi különbségeket fed. Erről Bartucz nem világosít fel bennünket. A kérdés mindenesetre sokkal bonyolultabb, mint Prinz könnyen odavetett mondatai. László Gyula szerint a többezer eddig kiásott és tiszta avarnak nevezhető sírból eddig csupán elenyésző töredék bizonyult olyannak, amely germán kapcsolatokra utal. (Szóbeli közlés.) Rátérve a fajiság kérdésére természetesen valamely nép faji összetétele éppen olyan lényeges, mint életformája, sőt azzal kölcsönösségi kapcsolatban van. Lássuk a gondolatmenet befejezését: a betelepült magyarság maradék nélkül íelszívta az itt talált ősnépességet és azokat magyarrá tette. (187. o.) Ez természetesen nincs így. Mindenki tudja például, hogy a Felvidék tótjainak egyrésze honfoglaláselőtti és máig megőrizte sajátos etnikumát. A beolvadás fikciójára azért volt szükség, hogy Prinz 1 elmondhassa: «Az itteni magyarság ezzel azonban fajilag csakhamar középeurópaivá(?) vált, részben a mongol elem, amely a vándorlás folyamán már úgyis háttérbe szorult, elenyészővé lett.» Szerző állandóan megismétlődő beolvadási tézise nemcsak, hogy nem felel meg a tudományos megállapításoknak, hanem veszélyes és káros is, mert magyarságszemléletünknek lényegét érinti. Az előkelő kiadvány segítségével népi helyzetünkről teljesen hibás nézetet közvetít. Hogy az őskortudomány szempontjából csoportosított kifogásainkat befejezhessük, lássuk azokat a forrásmunkákat, amelyekre a III. kötetben, az ősrégészeti vonatkozású fejezeténél hivatkozik. Felületessége itt teljesen nyilvánvaló. «Főképpeni» forrása egy, Bella által írt részében teljesen elavult népszerű kézikönyv. (Hillebrand — Bella: Az őskor embere és kultúrája. 1921.) A palaeolitikumra egy jóindulatú, népszerű kompilációt használt, amely számos tévedést tartalmaz, mert olyasvalaki írta, aki nem volt ősrégész, hanem kiváló ősmadárkutató. (Lambrecht Kálmán könyve.) Citálja Kadics Ottokár művét, aki nem ősrégész, hanem barlangkutató és magyar őstörténeti munkája kritikában részesült a szakkörök részéről. Kormos Tivadar említett munkássága jelentéktelen. Gaál István geológus. A magyar irodalomból még ismeri Laczkót, aki igen érdemes helyi kutató volt. Ezzel szemben a magyar föld őskorának alapvető magyar szakirodalmát úgylátszik teljességgel elhanyagolta (Archaeológiai Értesítő cikkei, Archaeológia Hungarica kiadványsorozata, Römer, Hampel, Pulszky, Wosinszky, Hillebrand, Tompa, Banner stb. munkássága). Helyettük kizárólag német szakirodalomra hivatkozik, sok esetben teljesen jelentéktelen munkákra is. Meg kell állapítanunk, hogy a német szakirodalom hazai viszonylatban mégsem lehet magyar tudós számára mérvadó a hazai szakirodalom rovására. Külön csoportosításban közlöm azokat a kifogásaimat, amelyek azokra a megállapításokra vonatkoznak, amelyekben Prinz a pusztamezők és népei (steppenépek) történetével és kultúrájával foglalkozik. A steppenépek története szerves tartozéka a magyarság őstörténetének, praehistórájának. Különösen fontos: tehát, hogy erről a tárgyról a müveit olvasóközönség helyes, megfelelő, tiszta képet nyerhessen. Annál sajnálatosabb, hogy Prinz szemléletét súlyos bírálattal kell illetnünk. Kifogásainkat, mint eddig is, együvé összpontosítottuk. A II. kötetben szerző megállapítása szerint a pusztanépek történetében egyhangúságot tapasztalhatunk «kevesebb lehetőség a változatosságra, új és különböző életformák keletkezésére, ami nekünk európaiaknak különösen szembetűnő és idegenszerű és európai gon^ dolkodásunk szerint alacsonyrendűségnek tűnik fel». Aki a steppe nomádbirodalmaival valaha is foglalkozott, az, ezeknek a nagyméretű jelenségeknek a tanulmányozása közben nem beszélhet egyhangúságról. A pusztamező történelmét az egyhangúság legnagyobb ellentéte, az állandó központosítás és feloldódás, az állandó magasfokú sodródás, forrás állapota jellemzi. Amellett* «mi európaiak» éppen azért, mert a magyarságnak vagyunk a tagjai és nem vagyunk egyszerűen csak «európai gondolkodásúak», különös megértéssel fordulhatunk a steppe jelenségei felé, >hisz műveltségünk alaprétege onnan származik. A III. kötetben is foglalkozik Prinz a steppenépek életével. A pusztai népek államalakítását a következőképen látja. «A folytonos alapnépre rátelepül a számban rendesen kisebb hódító pásztornép, abban fajilag elsülved, bár nevét, jellegét, műveltségét, sőt gyakran nyelvét is (ez a ritkább eset), az úrnép a hódoltságra átruházza. Ez a folyamat az egész földön általános, ezért, ahol elfogadható történelmi ismeretek kivételként mást nem mutatnak, a benépesedés tárgyalásában elvként kell ezt elfogadni». (149. o.) A Prinz által leírt folyamat valóban előfordulhat, de nem fogadható el «elvként» olyan munkában, amely a magyar föld történelmével foglalkozik, mert éppen magyar vonatkozásban a leírt beolvadás nem következett be, hiszen a magyarság nagy mértékben megőrizte parasztságában eredeti fajiságát és lelkiségét. Amikor tehát Prinz a magyarságra is alkalmazza tételét (ezért nevezi az I. kötet 54. oldalon a magyarságot «alpi-középeurópai» fajúnak), helytelenül és tudománytalanul járt el, mert még a munka IV. kötetében Bartucz által lefektetett tudományos eredményeket sem vette figyelembe. Természetesen, tételével a történelem tényeit alig tudja összeegyeztetni és mindenütt erőszakos magyarázatokra szorul, így például el kell hanyagolnia azt a felmérhetetlen faji és népi hatást, amelyet az állandóan megismétlődő keleti hullámok a Kárpátmedencére gyakoroltak, mert akkor el kéne ismernie, hogy a honfoglalás idejében itt nem is volt elég «alpin-középeurópai» vér ahhoz,