Folia archeologica 3-4.

Hillebrand Jenő: A hazai ősrégészet jövője

282 HILLEBRAND: A HAZAI ŐSRÉGÉSZET JÖVÖJE 282 állapítani azt, hogy az általa feltárt emberi csontváz férfié, vagy nőé volt-e. Hisz tudjuk, hogy más természetűek a férfi halottak mellékletei, mint a női halottaké s hogy más helyen kell várni e mellékleteket a férfi csontváznál és más helyen a női csontváznál. Beláthatjuk ezek után, hogy mennyivel tökéletesebben fogja tudni feltárni az őskori temetőket, egy az anthropologiában jártas ősrégész, mint egy olyan, aki a férfi csontvázát a női csontváztól biztpsan megkülönböztetni nem tudja. Nem is szólok részletesebben arról, hogy milyen fontosak még pl. a rassz-anthropologiai ismeretek, teszem a kultúrák vándorlásainak megállapításánál, mivel ezeket a problémákat nem kell a kutatónak a helyszínén tisztáznia és a begyűjtött anyag alapján egy specialistának műhelyében lehet eldöntenie. De annál fontosabb, hogy a kutató ott a helyszínén határozottan meg tudja különböztetni még a legkisebb embercsontot is az állati csonttól. Ne gondolja senki, hogy az olyan egyszerű volna. Ezt bizony csak hosszas, alapos tanulmányok és nagy gyakorlat alapján lehet elsajátítani. Erre vonatkozólag megemlítem azt, hogy annak idején, mikor a Szeleta-barlangban végeztem kutatásaimat, egy alkalommal ellátogatott hozzám két gyakorlóorvos (tehát anatomiailag képzett ember) és heves szemrehányást tettek nekem, hogy miért dobáltatom a diluviális «emberi» ujjperceket is a barlangi medve csontokkal együtt a kosarakba, holott ezek ténylegesen kizárólag mind a barlangi medvének ujjpercei voltak. Az emberi csontoknak a helyszínén való biztos felismerése már azért is fontos, mert a különböző csontok néha oly tömegesen kerülnek elő az ásatások folyamán, hogy a tudományra nézve fontossággal nem bírókat a helyszínén kell okvetlenül kiselejtezni, mert elvégre nem hordhatjuk az értéktelen csontanyagot is halomszám a múzeumokba, amelyek úgyis helyszűkével küzdenek. Az ethnografia és ethnologia köréből legalább is ismernie kell a gyakorlati ősrégésznek a mai primitív életviszonyok közt élő népek szerszám- és fegyvertípusait, valamint ezeknek megfelelő készítési módját, illetve technikáját, azonkívül ezeknek a primitív népeknek babonáit, temetkezési szokásait, stb., szóval az ezeknek alapul szolgáló lelkivilágukat. Hisz a különböző kultúrákat kitermelő örök emberi szellem lényegileg minden korban ugyanaz volt, csak a testi és lelki szükségletek változtak. Ennélfogva, ha két egyébként eltérő fajú nép bizonyos szükségleteket igénylő egyforma életkörülmények közé kerül, úgy valószínű, hogy kultúrája is többékevésbbé hasonlóvá fog válni. Véleményem szerint ezt a szempontot nem értékelték eddig eléggé a régészeti szakemberek, pedig ennek szerintem igen nagy jelentősége van a különböző kultúrák helyes megítélése nézőpontjából. Milyen érdekes pl. ebből a szempontból az a m

egíigyelés, hogy a diluviális ember nem készített még agyagedényeket, de ugyanakkor ebből az anyagból állatszobrokat formált ki, ami pedig sokkal magasabb teljesítmény volt. S vájjon miért? Véleményem szerint egyszerűen azért, mivel vándorlo életmódja mellett a törékeny agyagedényeknek hasznát nem látta volna, de ugyanakkor totemisztikus hitélete folytán lelkiszükséglete volt, hogy az őseinek vallott állatokat agyagban megörökítse. Vagy hogy csak még egy tanulságos példát hozzak fel, miért nem készített még a diluviális ember csiszolt kőeszközöket, mikor ugyanakkor már százszámra gyártotta csontokból és rénszarvasagancsokból csiszolt művészi alkotásait? Véleményem szerint egyszerűen azért, mivel egyrészt abban az időben szinte egész Európában bőven állott rendelkezésére a különböző fajtájú kovaanyag, amelyből sokkal kisebb fáradsággal tudta a munkájához szükséges éllel és heggyel ellátott eszközeit elkészíteni s mivel másrészt az említett művészi alkotások ismét totemisztikus hitéletének szolgálatában állottak. Ebből viszont nagy valószínűséggel arra is következtethetünk, hogy a kőkori ember első, nedves homok segítségével csiszolt kőeszközeit és kőfegyvereit olyan vidéken készíthette, vagy ahogyan mondani szokás, ott találhatta fel, ahol nem állott elég mennyiségű, vagy elég jó minőségű kova-anyag rendelkezésére. Ebből a gondolatmenetből kiviláglik, hogy mennyire fontos az általunk hangoztatott kultúra és kultúraszükségletek közt feltételezett okozati elvet minden őskori kultúra megítélésénél szem előtt tartanunk és másrészt mennyire helytelen pl. a diluviális ember kultúráját pusztán azért, mivel agyagedényei vagy csiszolt kőeszközei nem voltak, viszonylag «primitívnek» minősíteni. Amint ez az előbbiekből kiviláglik, a diluviális ember felfogásom szerint egyszerűen azért nem ismerte még az agyagedényeket és csiszolt kőeszközöket, mivel ezekre sem testi, sem lelki szükséglete nem volt. Mindezek a megfontolások nyilvánvalóvá teszik azt, hogy egy ősrégész a népek lelkületének ismerete nélkül nem ítélheti meg helyesen