Folia archeologica 3-4.

Alföldi András: Antik ábrázolások az euráziai lovaspásztorok kulturalkatának ismeretéhez

167 ALFÖLDI: ANTIK ÁBRÁZOLÁSOK AZ EURÁZIAI LOVASPÁSZTOROK ISMERETÉHEZ e szarkofág-csoport domborművein fordulnak elő csúcsos süvegü vadászok, amelyek szerinte is klasszikus-görög szkita-ábrázolások leszármazottjai. Mindjárt jobban meg fogjuk ezt a lovashajszát érteni, ha összehasonlítjuk avval a pompás khinai festménnyel, amelynek idevágó részletét 3. képünk mutatja.

5 Ez a mongolok pusztai életéből veszi tárgyát s a mi római reliefünknek megfelelő részét László Gyula kitűnő vázlatán (4. kép) jobb megértés végett még vonalas rajzban is közöljük. Bár a római kőfaragó már félreértette a dolgot és a pányva végét úgy jelezte, mintha a lasszó végéről lecsüngött volna, nem kétséges, hogy mintaképe is ugyanazt a csikósszarkofágreliefen is), tehát azok a laqtuei curraces, amelyek Grattius augustuskori Cynegeticon-jában vannak említve (v. 89—90) a vadászszerszámok között. Lényeges, hogy ez a mozzanat valójában nem vadászat, hanem a lovaspásztorok életének egyik legjellegzetesebb vonása. Épp ezért meg szeretnénk kockáztatni azt a feltevést, hogy itt nem perzsa vadászképek hatásáról lehet szó, amely hatást G. Rodenwaldt valóban kimutatta két szép dolgozatában (Sitz. — Ber. d. Preuss. Akad., phil-hist. KI. 1933. XXVII. és Journ. Hell. St. 53, 1933, 181 skk.), hanem arról, hogy a szkíták életéből vett görög ábrázolások egy motívumát egyszer belekeverte az exotikus vadászatok fajtái közé egy későbbi művész, akitől 2. kép — Abb. 2 bravúrt örökítette meg, mint a khinai festő pompás realizmustól átitatott műve. Még van ugyanennek a lófogásnak egy későantik ábrázolása is (4a kép) egy Firenzében őrzött niellós bronzlemezen, melyet A. Minto tett néhány éve közzé (La critica d'arte 1, 1935, 127 skk. és 4. kép) s amelyen ez különböző vadászjelenetek közé iktatva ismétlődik meg. A firenzei lemezen egészen világos, hogy a lovas — aki itt a későrómai vadászok öltözékét viseli — botra csavart hurkot igyekszik az előtte futó ló nyakába vetni, — egészen úgy, mint a khinai festményen. Minto félreértette ezt, azt hivén, hogy «un cappio scorsoio» értendő itt (meg az előbbi 5 R. Grousset, Les civilisations de VOrient, III. La Chine, 1930, 307 (fig. 244); a XIII—XIV. századzadból. a niellós lemez készítője az egész kompozícióval együtt ezt is átvette. Ezek a képek lényeges ponton egészítik ki a lasszóvetés múltjáról szóló tudásunkat, amint mindjárt ki fog derülni. Ez nem valami lényegtelen ethnográfiai részletkérdés, hanem a lovaspásztorok egész kultúr-alkatának sarkalatos pontja. Mert legyen szabad újra hangsúlyozni,

6 hogy a vetőpányva használata alapvető fontosságú volt a nomád életforma kialakításában, mint ami (— szemben a valódi domesztikációval, szóval házhoz-szoktatással —) képessé tette a lovaspásztorokat arra, hogy méneseiket uralják, hogy terelni, befogni, megfejni tudják lovaikat, anélkül, hogy istállóba zárják őket. 6 A. A., Századok 74, 1940, 131. \