Folia archeologica 1-2.

László Gyula: Egy régensburgi vállkő

264 MÉRI: AZ ŐSKORI AGYAGEDÉNYEK HELYREÁLLÍTÁSA forma tekintetében már nagyobb támpontot nyújt s ezáltal az edény többi cserepeinek összekeresését megkönnyíti. Ragasztásra különféle anyagokat használnak. Gyakorlatban a sellakk bizonyult legalkalmasabbnak erre a célra. Előnyei a többi ragasztóanyagokkal szemben: 1. gyorsan lehet vele dolgozni; 2. jól összefogja a cserepeket; 3. a törésfelületek között szakszerű ragasztásnál réteget nem alkot; 4. csak magas hőfokon olvad, a nedvesség nem befolyásolja; 5. ami talán a legfontosabb, ha ragasztáskor egyes helyeken eltérések adódnak, vagyis az összetartozó törésfelületek nem feküsznek pontosan egymásra — ami a leggondosabb összeillesztésnél is előfordul — a szükséges helyeken utólag fel lehet olvasztani a sellakkot és a darabokat megfelelőképen igazítani.

1 5 A ragasztáshoz szükséges másik kellék a gázpipa, vagy — ahol gáz nincsen — kisebbfajta forrasztó-benzinlámpa. Ez utóbbinál azonban ügyelni kell arra, hogy lángja ne legyen túl erős. Az erős lángban a sellakk megég és ezáltal a ragasztásra alkalmatlanná válik. A ragasztáshoz a sellakból rudakat formálunk. Vastagabb drótdarabot veszünk, amelynek egyik végét a könnyebb fogás miatt kampósra görbítjük; a másik, hegyes végét lángba tartva felhevítjük s a sellakk közé nyomjuk. Ezt a műveletet mindaddig folytatjuk, míg a drót végére megfelelő tömegű sellakk nem ragad. Addig forgatjuk azután a tűzben, míg a sellakk lemezei össze nem olvadnak. Kis ideig hűlni hagyjuk, majd megfelelő — kisebb-nagyobb — rűddá formáljuk (I. k. 6). Azután vízbe dobjuk, ahol gyorsan — 3—4 perc alatt — megkeményedik. A víztől gondosan megtöröljük, mert, ha vizes marad, a lángba tartva pattog s a szétrepülő cseppek könnyen igen fájdalmas égési sebeket okozhatnak. A jó ragasztáshoz az is szükséges, hogy a törésfelületek teljesen tiszták legyenek. Ezért a törésfelületeket ragasztás előtt durva drótkefével átdörzsöljük, hogy a mosás után esetleg még rajtuk maradt piszkot eltávolítsuk.

6 Ezután a két összeragasztandó darab megfelelő törésfelületét lángba tartva egyenletes forróra hevítjük fel, majd mindkét darab törésfelületét külön-külön ugyancsak a lángba tartott sellakkrűd végével vékonyan bekenjük. A két besellakkozott darabot még egyszer a lángba tartjuk, hogy a rákent sellakkréteg olvadt állapotban legyen. Elvesszük onnan és gyorsan összenyomjuk. Kis ideig még kézben fogjuk, hogy a sellakk kissé megkeményedjen, azután a munka gyorsítása végett az edényfelületet az összeragasztás mentén, kívül-belül vizes ecsettel többször áthúzzuk.

7 Az edénydarabokat a sellakkozásnál úgy kell tartani —- lehetőleg belső részükkel lefelé, — hogy külső felületükre a sellakk rá ne folyjon, mert azt csak az eredeti felület megsértése által lehet onnan eltávolítani. Erősen kopott — legömbölyödött — törésfelületű darabokra valamivel vastagabb sellakkréteget kenünk. Az összeragasztott darabok helyes fekvésének ellenőrzése végett, ragasztás után — amikor a darabokat még kissé mozgatni lehet — a két összeragasztott cserepet összefogó harmadik darabot illesztünk hozzájuk. Ragasztás után a törésvonal két oldalán kinyomódott sellakkot nagyjából azonnal leszedjük. Meg kell jegyeznem, hogy az összeragasztandó daraboknak teljesen szárazaknak kell lenniök, mert ha nedvesek, a sellakk nem fogja össze azokat. Ha a ragasztás folyamán az összeragasztott darabok .között eltérések mutatkoznak, akkor — amint már fentebb említettem — az edényt azokon a helyeken, amelyeken a hiba okát látjuk, annyira felmelegítjük, hogy a darabokat mozgatni lehessen s akkor azokat megfelelőképen megigazítjuk. A ragasztásnál tehát az edény darabjainak pontos összeillesztésére kell törekedni, mert ellenkező esetben az edény felépítésének arányában növekednek a darabok közötti eltérések. Ezen a bajon azok, akik megfelelő gyakorlattal nem rendelkeznek csaknem mindig úgy igyekeznek segíteni, hogy sok cserepet megfaragva illesztenek a helyükre. Ez az eljárás nemcsak az edény alakjának meghamisítását, esetleg díszítésének részbeni tönkretételét eredményezi, hanem azt is, hogy ha az edényt később szakember akarja rendbehozni, az sokszorosan nagyobb munkájába kerül, vagy egyáltalán nem sikerül. A rosszul összeállított edényt alkalmas módon szét kell szedni, törésfelületeiről a régi ragasztóanyagot eltávolítani és az egészet újra összeragasztani.

8 A sellakkragasztással kapcsolatban még azt kell megemlítenem, hogy azokat a nagy edényeket — urnákat, hombárokat, — melyeket sok darabból kell felépíteni, leghelyesebb először a fenéktől fölfelé a közepükig és a peremtől lefelé