Folia archeologica 1-2.
László Gyula: Egy régensburgi vállkő
KÖNYVISMERTETÉSEK— BIBLIOGRAPH 1Ё 251 Ausbrennen bemalt wurden. Anlässlich der Fundamentarbeiten am reformierten Collegiumsgebäude zu Kolozsvár kamen aus der Schicht der Theisskultur ebenfalls vor dem Ausbrennen gefärbte Gefässe zum Vorschein. Wir sehen mit Interesse den ferneren Ausgrabungen des Gräberfeldes von Zengővárkony entgegen und erwarten von den zukünftigen Forschungen wertvolle Aufschlüsse betreffs der Kulturgeschichte der neolithischen Bevölkerung Ungarns. — Denen, welche die Ausgrabungen ermöglichten und auch das Erscheinen des Bandes förderten, sei auch an dieser Stelle der wärmste Dank der ungarischen Archaeologie ausgesprochen. MÁRTON ROSKA II. Az Arch. Hung, szerkesztője a kötet bevezetésében módszertani fejtegetésekbe bocsátkozik. Fettich Nándor szerint a jelen publikáció azt a módszert viszi át az őskorkutatás területére, amelyet «a classica archaeologia, a classica philológia nyomán az emlékanyag tudományos feldolgozása és közlése terén régóta alkalmaz.» Ez a módszer Fettich szerint a következő követelményeket rejti magában: a lelőhely anyagának hiánytalan közlése, a lelőhelykörülmények minden mozzanatának rögzítése, sőt rekonstruálása, a közlésre került anyag teljes és szabatos leírása és meghatározása. Ehhez a módszerhez az őskorkutatás szempontjából néhány megjegyezni valónk akad. Nem valósítható meg az a követelmény, hogy valamely őskori lelőhely minden darabját hiánytalanul lefényképezzük és közreadjuk. Evvel a módszerrel egv őskori lakótelep közzététele teljesen lehetetlen volna. A régész belefulladna az állandóan ismétlődő tárgyi formák, a cserepek, csont- és kőeszközök hiánytalan közlésébe. Egy kisebb terjedelmű temetönéi, ahol a tárgyi emlékek kisebb számban fordulnak elő, könvnyebb mindent publikálni, de itt is felmerül a kérdés, hogy vájjon érdemes-e az azonos típusok garmadát közreadni? A régész, aki mindent közölni akar, a részletkutatók szokott hibájába esik: mindent közölni akar, mert a maga szűk körén belül számára minden fontos. Az ilyen természetű munka nagy papír- és nyomdafestékpazarlással jár és még a szakember is csak átlapozza a felesleges részleteket. Nagyon meggondolandó, hogy vájjon szabad-e a részletkutatás szempontjai számára általános érvényt követelni? A szerkesztői előszó, tehát oly követeléseket állít fel, amelyek célszerűségét és általános érvényűségét nem ismerhetjük el. így például nem helyeselhetjük a szerkesztő által követelt szóbő tárgyleírásokat sem. A könyvalakban közreadott őskori anyag nem helyettesítheti sohasem az eredeti tárgyak tanulmányozását. A publikáció célja, hogy felhívja a figyelmet bizonyos tárgyakra, vagy tárgycsoportokra, szintetikus munkáknál pedig, hogy bizonyos kérdéseket állítson fel és oldjon, ha lehet, meg. Ha a publikáció jó fényképeket hoz és felemlíti mindazt, ami a szerző szempontjából fontos, vagy a mi a fényképen nem látható, akkor szerintünk elvégezte feladatát. A tárgyleírás öncélúvá válása szószaporításhoz és az olvasmány elnehezítéséhez vezet. A tudományos munka az eredeti tárgyak megtekintése nélkül úgy sem végezhető el teljes hitelességgel. Az utóbbi évtizedben az őskorkutatás általában előtérbe helyezte az összefüggő leletegyüttesek hiánytalan közlését. Ezt a célt azonban bizonyos egyszerűsítés nélkül el nem érhette. Az egyszerűsítés mikéntjére nézve utalok Banner János egyik publikációjára, amely szerintem teljes joggal vezette be a síranyag közlésénél és ismertetésénél az egyes típusokra való utalást. (Banner János. A Marosvidék bronzkori zsugorított temetkezéseinek sírmellékletei. Dolgozatok. Szeged. 1931. 25—35. o.). Nagyobb munkáknál viszont az Aberg-féle módszer a leghelyesebb, amely megelégszik egyes jellemző sír vagy egyébb leletegyüttesek kimerítő közlésével. (Aberg, Bronzezeitliche und früheisenzeitliche Chronologie.) Ellenkező esetben csak felesleges szó- és papírpocsékolást végzünk. Az elmondottak természetesen nem azt jelentik, hogv az őskorkutatásban nincsen szükség semmiféle kimerítő leletpublikációra bő leírással és kimerítő fényképanyaggal. Az ilyen monográfiák azonban csak akkor indokoltak, ha egészen kimagasló jelentőségű leletekről van szó, olyan leletekről, amelyek kronológiai, vagy kultúrhistóriai, tehát tágabb szempontból is megérdemlik a részletes feldolgozást. Úgyszintén részletes leletpublikációra van szükség, ha a szerző valamely általa felállított problémát csak bő bizonyítóanyag közlése révén tud elfogadhatóvá tenni. Példaképpen idézzük a törökök Alaca-Höyük-i ásatásainak anyagközlését (Les fouilles d'Alaca Höyük. 1935.) és a mykénéi aknasírok nagyszabású Karo-féle publikációját. (Karo, Die Schachtgräber von Mykéné. 1930/33.). Nem állíthatjuk fel tehát a korlátlan anyagközlés elvét. A szerző döntse el, hogy a keze alatt álló és általa ismert nagytömegű anyagból, mely zárt leletegyütteseket tart arra érdemesnek, hogy teljes egészében közzé tegyen és melyek azok, amelyeknél elég a típusra való utalás, vagy az egyszerű lelőhelyközlés. A kiválogatás elsőrendű tudományos feladat, amely csak tágkörü anyagismeret birtokában lehetséges. Szerintünk a mindent közlés követelménye csak azoknak könnyíti meg a munkát, akik széleskörű anyagismeret hiányában a kiválogatás munkáját természetesen el sem végezhetik. Az előszó után fokozott figyelemmel fordulunk a példaképpen bemutatott munka felé. Dombay Fettich kívánalmainak megfelelően mindent közölt és leírásait túlrészletezte. (Lásd különösen a Keramika c. fejezetet). Evvel szemben sokkal szívesebben vettük volna a sírokrajzainak nagyobbméretű közlését. A táblaképeknél is van kifogásolni valónk. Szerintünk ugyanis a táblarésznek úgy kellene megszerkesztve lennie, hogy azt a szövegtől függetlenül is használni lehessen. A szövegben elrejtett bő leírásoknál sokkal jobb lett volna, ha az edények mérete a kicsinyítés feltüntetésével már a tábláról is leolvasható lenne. így a táblák átnézésénél igen zavarnak a különböző méretben közölt ábrák. Az előszó követelményeiből következik, hogy szerző a «szórványos» leletek nagyszámú kő- és csonteszközeit is publikálta. Itt természetesen elég lett volna egy-két típus
